Érdekességek a középkorból

Középkori trendek

Minden kor szereti visszatekinteni a múltba és kritizálni az akkori szokásokat, hiedelmeket és hagyományokat. Sokan úgy vélik, hogy a középkorban élni igazi balszerencse volt: az emberek szegények voltak, az ételek unalmasak, és minden piszkosnak tűnt. Ráadásul gyakoriak voltak a járványok, amelyek sok áldozatot követeltek. De van, amiről keveset beszélünk: a középkorban születtek a történelem legfurcsább és legviccesebb divatjai és szokásai is.

Szőrtelen arcok

A középkorban a nők a homlokot tartották az arc központi részének, ezért, hogy kihangsúlyozzák azt, eltávolították a szempillájukat és a szemöldöküket. Sokan odáig is elmentek, hogy hajszáltépkedéssel a hajvonalukat is megemelték, hogy tökéletesen ovális, sima arcuk legyen. 

Csőrös cipők

Valószínűleg a kereszteseknek köszönhetően terjedtek el ezek a cipők Európában. Ez a divat az 1300-as években indult Krakkóból, ezért hívják őket „crakow”-nak is. Kezdetben mind férfiak, mind nők viselték a cipők visszafogottabb változatát, de később a férfiaknál státuszszimbólummá vált a cipő orrának hossza. Elkezdődött egy verseny, ahol minél hosszabb és hegyesebb volt a lábbeli, annál magasabb rangot és nagyobb gazdagságot jelentett.

A cipők gyakran bőrből készültek, de az egyre hosszabb orr miatt a járás egyre bizonytalanabb lett, ezért merevítésre volt szükség. Az orrát gyapjúval, szőrrel, mohával tömték ki, vagy akár bálnacsonttal merevítették az egész cipőt.
A cipőket bársonnyal, selyemmel és különböző szövetekkel díszítették, és úgy alakították ki, hogy a boka szabadon maradjon, így láthatóvá vált az ebben az időszakban divatos harisnya. Néha még csengőket is rögzítettek az orrukra, hogy különlegesebbé tegyék.

Az urak akár 40-50 centis cipőkben is jártak, amelyekben leginkább csak tipegni lehetett. Ez nemcsak a hétköznapokban, hanem a harcmezőn is problémát okozott, mivel a lovagok is ilyen cipőket viseltek. A különbség annyi volt, hogy ezek a páncél anyagából készültek. A hosszú orrú cipők miatt azonban lehetetlen volt lóra szállni, így később levágták a cipők orrát, és a harcokban már nem viselték őket.

Az országok vezetői sem nézték jó szemmel ezt a divatot, és számos rendelettel próbálták szabályozni, de kevés sikerrel. Később ranghoz kötötték, hogy ki mekkora cipőt viselhet, majd 1368-ban először Párizsban betiltották őket.

A hegyes orrú cipők divatját az 1500-as évektől a széles orrú cipők váltották fel.

Ruházat

A festmények és a középkori ruházatokról készült leírások sok részletes információval szolgálnak arról, milyen is volt a középkori divat. Míg a földművesek egyszerű, nyersgyapjúból készült ruhákat viseltek, addig a nemesek és várurak gazdag, kidolgozott ruházatot hordtak, méretre szabva, drága és finom anyagokból. A selymek, brokátok és kiváló minőségű gyapjú voltak a nemesség ruháinak alapanyagai, amelyeket a folyamatosan változó divat irányzatainak megfelelően alakítottak ki. A gazdag kereskedők ruházata szintén ugyanolyan fényűző volt, mint a nemességé.

A férfiak viselhettek hosszú vagy rövid ruhákat; a rövid ruhákat gyakran harisnyával kombinálták. A nők hosszú ruhát hordtak, de bőkezűen megmutatták dekoltázsukat, amely a kor szépségideáljának egyik jellemzője volt. A ruhák értékét különösen a bőrszegélyek, a különleges kalapok és a szépen kidolgozott cipellők emelték ki. A kiegészítők, mint a díszes csatok és fibulák, szintén hozzájárultak a középkori ruházat pompájához.

Állatperek

Az élet az állatok számára is kemény volt a középkorban. Kétlábú tulajdonosaikhoz hasonlóan mindenféle állatot perbe fogtak, ha gyanítható volt, hogy törvényt sértett. Legalább 85, ekkor lezajlott állatperről tudunk. Messze a legtöbbször disznókat vádoltak meg testrészek leharapásáért, gyerekek megevéséért. 
A perekben az állatoknak is járt emberi védőügyvéd, a halálos ítéletet pedig a hivatásos hóhér hajtotta végre.
1314-ben eltéltek például egy tehenet, mert az kitört a karámból és halálosan megsebesített egy embert. De 1474-ben bíróságon természetellenes bűnben találtak vétkesnek egy kakast, mert tojást tojt. Máglyahalálra ítélték.
Az élősködőknek minősített állatokat, például a patkányokat, rovarokat egyházi bíróság fogta perbe, és ha nem jelentek meg a tárgyaláson, kemény írásbeli ítéletet kaptak, száműzték őket. 

Házastársi párbaj

A középkori Németországban a házaspárok nézeteltéréseiket gyakran „ringben” rendezték el a veszekedés helyett. Az egyenlő feltételek biztosítása érdekében a férfinak egy kisebb gödörben kellett állnia, egyik karját a testéhez kötözve, a másikban pedig bunkót tartott, amelyből három állt rendelkezésére. A gödörből nem léphetett ki, míg a nő szabadon mozoghatott a gödör körül, és három textilbe kötözött másfél kilós kővel volt felfegyverkezve.

A felek általában 1-2 hónapot kaptak a felkészülésre, és a fegyverhasználat szabályait, valamint a ruházatot is előírták. Mindkettőjüknek testhezálló ruhát és szoros csuklyát kellett viselniük. A harc nem a másik halálával végződött; különféle kódexek rendelkeztek arról, mi történjen az eredményhirdetés után. A Stadtbuch von Augsburg (1272) szerint a legyőzöttet élve el kellett temetni, míg a Freisinger Rechtbuch szerint a nőnek a kezét kellett levágni, és a férfi lefejezését javasolták. Az ilyen esetek azonban nem voltak gyakoriak.

Foci

Amit ma futballnak hívunk, az a középkorban erőszakos, kaotikus és néha halálos esemény volt. 
Egész falvak, korlátlan számú játékossal játszották és sokszor nem a labdát, hanem az ellenséget rugdosták.
Egy szabálykönyv a „farsang utójának labdarúgásához” azt írta, hogy minden eszköz bevethető a gól eléréséhez, a gyilkosságot kivéve. 
1324-ben II. Eduárd végül megelégelte mindezt és betiltotta a focit: „parancsunk, hogy megtiltjuk…bebörtönzés terhe mellett a jövőben ilyen játék folytatását a városban.” Ő az íjászatot szerette. 

Középkori kórságok

Nem a középkor volt a legjobb korszak annak, aki megbetegedett. Ezt a korszakot leginkább azzal jellemezhetjük, hogy az orvoslás kísérleti időszaka volt, ahol a démonoktól a rossz szagokig bármit okolhattak a betegségekért. 
A kúrálásra is változatos dolgokat találtak ki, pl.: megkorbácsolták magukat, vagy fogfájásnál gyertyával égették a fogakat, vagy elmentek zarándokútra. 
Gyakori volt az érvágás, de a vér lecsapolására piócákat is alkalmaztak. A legbrutálisabban a koponyalékelés hangzik. Ekkor közvetlenül az ember koponyájába lyukat vágtak, hogy kieresszék a gonosz szellemeket. 
Utólag néhány módszerről bebizonyosodott, hogy akár használhat is, például hagymafőzet árpa kezelésére, vagy csiganyálka égési sebekre. 

A bolondok ünnepe

A középkorban, Észak-Franciaországban minden év első napján tartották meg a bolondok ünnepét, ami valójában egy ősi római ünnepből, a szaturnáliából ered. Ez az ünnep arról szólt, hogy a megszokott rendet felborították egy kis móka kedvéért. Ezen a napon a papság alacsonyabb rangú tagjai vették át az irányítást, és még a „bolondok pápáját” is megválasztották. Ez nem a hatalom megdöntésére szolgált, sokkal inkább arról szólt, hogy egy napra minden megváltozzon és vidám fordulatot kapjon.

A lakomák és ünnepségek igazán különlegesek voltak: egy szamarat vezettek be a templomba, és a mise alatt minden „ámen” helyett „iá”-t mondtak.
A templomon kívül még vadabb dolgok történtek: a diákok sárral kenték be az arcukat, hogy ne ismerjék fel őket, és parodizálták az orvosokat és urakat. A felvonulások alatt keresztöltözködtek, bőségesen ittak, trágár énekeket énekeltek, és olyan dolgokat csináltak, amiket a mindennapokban nem tűrtek volna meg.

Az ünnep során megkoronázták a „bolondok királyát” is, aki a fordított világot jelképezte. A vidámság és szabadosság miatt azonban a reformáció idején betiltották az ünnepet, mivel úgy vélték, hogy túl kicsapongó és tiszteletlen volt.

A bolondozás szabadsága

A középkorban udvari bolondnak lenni elsőre talán nem tűnik jó sorsnak: a bolondok jellegzetes öltözékét, köztük a szamárfüles sapkát, gyakran gúny tárgyaként értékelték. Azonban az udvari bolondoknak fontos kiváltságaik is voltak. Minden, amit mondtak, tréfának számított, így megúsztak olyan dolgokat, amikért másokat megbüntettek volna. Szabadon kifejezhették véleményüket, akár a politikai helyzetről is beszélhettek, sőt még a király vagy más nemesek sértegetése is elfogadható volt, mert mindent a humor köntösébe bújtattak.

Az udvari bolondok különleges helyet foglaltak el a középkori társadalomban, hiszen egyfajta „biztonsági szelep” szerepét töltötték be. A királyi udvarban ők voltak azok, akik az igazságot elmondhatták anélkül, hogy retorzióval kellett volna szembenézniük. Ez a fajta szabadság azonban felelősséggel is járt: a bolondoknak éles eszűnek, találékonynak és bátraknak kellett lenniük, hogy ügyesen manőverezzenek a humor és a kritikák világában, és soha ne lépjék át azt a határt, ami már veszélyeztetné őket.

Az udvari bolondok a szórakoztatás mellett gyakran tanácsadók is voltak. Humoruk segítségével segíthettek a királynak meglátni a dolgok valós oldalát, különösen olyan helyzetekben, amikor senki más nem merte volna őszintén elmondani a véleményét. Az ő szavaik gyakran rámutattak az udvar hibáira, anélkül, hogy közvetlen fenyegetésként tűntek volna fel. Bolondnak lenni tehát nemcsak tréfálkozást jelentett, hanem diplomatikus és okos kommunikációt is, ami elengedhetetlen volt a királyi udvarban.