Nemzeti öltözet az önkényuralom idején

Milyen ruha a „magyar ruha”? Mitől lesz valami nemzeti viselet? Hogy lett egy dolmányból politikai üzenet? Az 1860-as évek Magyarországán nemcsak a politikai, hanem az öltözködési színtéren is zajlott az ellenállás. Egyre többen hirdették viseletükkel is: „Nem hajolunk meg a császár előtt.”

🚩 A divat, ami nem divatból lett

A magyar nemzeti viselet nem a báli szalonok ötlete volt. Az 1830-as évek reformkori mozgalmaiban már elindult a magyar szabású ruhadarabok terjedése. A nemesi és városi polgári elit egy része akkor kezdte el újra felfedezni a történeti magyar öltözetet – mint a nemzeti öntudat szimbólumát. Aztán jött 1848, a szabadságharc, majd a bukás. Az önkényuralom éveiben minden magyar jelkép gyanússá vált.

Épp ezért lett újra divat a „magyar ruha”. Aki Kossuth-szakállt viselt, sarkantyús csizmában járt, vagy Ilona-mentét öltött, az többet tett egyszerű stílusválasztásnál. Ő azt mondta: emlékszem. És azt is: ellenállok. 

💃 A ruha, mint politikai demonstráció

1857-ben a pesti jogászbálon a résztvevők közül sokan szervezetten, tudatosan magyar öltözetben jelentek meg – ezzel a gesztussal jelezték lojalitásukat nem a császár, hanem a nemzet iránt. Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amely a nemzeti öltözetet az ellenállás egyik jelképévé tette. Az 1860-as években ez a jelenség csak fokozódott, a társasági eseményeken és ünnepségeken újra és újra felbukkant a díszmagyar, sőt, egyszerűbb hétköznapi változatai is.

1868-ban jött el az úgynevezett „frakkpör” ideje: egyes joghallgatók azt kérték, hogy a báli szezonban a férfiak magyar öltözetben jelenjenek meg. A vita egyre inkább politikai színezetet kapott, különösen, amikor a pesti hölgyek közül sokan kijelentették, hogy frakkos férfiakkal nem táncolnak. Ez a gesztus mára talán meghökkentő, de akkoriban erős társadalmi üzenetet hordozott.

🧵 A magyar öltözet darabjai: hagyomány és újítás

A nemzeti öltözet nem egyetlen szabásmintát jelentett, hanem egy stílust, amely a történelmi magyar ruhadarabokat ötvözte a kor európai divatjaival. Alapja a férfiaknál az atilla (rövid, zsinórozott kabát), a dolmány, a mente, gyakran zsinóros nadrággal, csizmával, magyaros sapkával. A nők ruházata már változatosabb volt, de népszerű volt az Ilona-mente, a Zrínyi-dolmány női változata, és különféle hímzett, gyöngyös főkötők, párták.

A ruhadarabok nevei is beszédesek:

• Kazinczy-atilla,

• Széchenyi-felöltő,

• Rákóczi-mente,

• Tinódi-guba,

• Zrínyi Ilona-mente,

• István-köpeny –

mindegyik egy-egy példaképhez, történelmi személyhez kapcsolódott. A viselőjük ezzel is jelezhette, melyik eszmét, korszakot, hőst tartja követendőnek.

I. Ferenc József és családja az 1860-as években. Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár, TK Grafikai Gyűjtemény 10092

👒 A nők szerepe: emlékezés és identitásépítés

A nemzeti divat női viselői gyakran még tudatosabban választották meg öltözetüket. A korabeli női divatban a párizsi trendek erősen jelen voltak, ám a magyar öltözet hívei arra törekedtek, hogy ezekkel szemben egy nemzetibb, ízlésesebb, méltóságteljesebb öltözetet képviseljenek.

Divatlapok, mint a Divatcsarnok, a Nővilág vagy a Gombostű rendszeresen közöltek olyan öltözeteket, amelyek a magyar hagyomány és az aktuális divat kompromisszumát testesítették meg. A divatbemutatókban gyakran tűntek fel neves énekesnők, színésznők nemzeti ruhában (például Hollósy Kornélia, akiről a „Hollósy-mente” kapta a nevét).

A népi viselet és az úri divat találkozása

A nemzeti öltözet megújításának egyik forrása a paraszti viselet lett. A szűr, a ködmön, a suba motívumai visszaköszöntek a városi úri divatban is – természetesen átdolgozva, „úriasítva”. A grófnők például díszfőkötőt viseltek, amely ugyan népi eredetű volt, de ezüsttel, selyemmel, prémmel készült, nem paraszti anyagokból.

Mégis: a népi és nemzeti viselet összemosása nem volt problémamentes. A kritikusabb divatlapok figyelmeztettek arra, hogy a „pórias” vagy „parasztos” ruhadarabokat nem lehet a nemzeti divattal egyenértékűnek tekinteni. Ekkoriban jelent meg a gondolat: csak az a népi viselet lehet nemzeti, amelyet művészien átformáltak.

A divat mint emlékezetpolitika

A nemzeti öltözet egyben emlékezés is volt. A viselethez társított jelentés felidézte a dicső múltat: honfoglalók, kurucok, reformkori hősök képei villantak fel a zsinóros kabátok és gyöngyös párták láttán. A korabeli leírások szerint a magyar ruhát viselő nő vagy férfi „olyan, mintha elevenen lépett volna ki a történelemből.”

A ruhák nemcsak szimbolikus, hanem gyakorlati szerepet is betöltöttek. A viselésük erőt adott, identitást teremtett. Ahogy egy korabeli cikk fogalmazott: „A magyar ruha nem puszta dísz, hanem a hűség jele: hűség a múlthoz, a nyelvhez, az országhoz.”

A hanyatlás és a visszaszorulás

A nemzeti öltözet népszerűsége a kiegyezés után gyorsan csökkent. A praktikusabb, kényelmesebb francia és német polgári viseletek térhódítása, valamint az egyre gyorsuló urbanizáció és iparosodás miatt a magyar ruha lassan visszaszorult a falusi, ünnepi alkalmakra.

1869-ben már alig jelent meg valaki atillában a pesti bálokon. A hetvenes évekre a nemzeti öltözet vidékre, népszínművekbe és néptánccsoportok repertoárjába szorult vissza. A városi polgárság túlnyomó része a divatot már inkább Berlinből vagy Párizsból várta.

Összegzés

A 19. század közepén a magyar nemzeti öltözet több volt, mint viselet. Jelentésrétegei a hagyományból, a politikából, a társadalmi elvárásokból és a személyes meggyőződésből táplálkoztak. Aki nemzeti ruhát viselt, nemcsak felöltözött – állást foglalt.