Gyári dolgozók levelei

A gyári élet levelekben

A történelem nem csak háborúk, királyok és politikai döntések sorozata. A történelem ott él egy-egy hétköznapi ember hangjában is – egy levélben, amit a gyárból ír az apjának, vagy egy kétségbeesett sorban, amit az elnöknek címez.

Ebben a bejegyzésben két ilyen forrást mutatok be. Az egyik 1845-ből származik, egy fiatal amerikai lánytól, aki a lowelli gyárakban dolgozott. A másik 1937-ből, a gazdasági világválság idejéről, egy névtelen pamutgyári munkásnőtől, aki Roosevelt elnökhöz írt.

Bár közel 100 év választja el őket, a sorokból ugyanaz a hang hallatszik: remény, félelem és a  kiszolgáltatottság.

A levelek nemcsak források – élő tanúk, amelyek segítenek megérteni, miért volt olyan fontos a modern állam kialakulása, és miért harcoltak érte emberek milliói.

A levelek eredetiben itt találhatóak.
Feladatlap is készült hozzá, itt letöltheted.

📜 1. Mary Paul levele – Lowell, Massachusetts, 1845. december 21.

Kedves Apám!

Nagy örömmel vettem meg a leveled csütörtökön, 14-én. Jól vagyok, ez már önmagában is vigasz. Az életem és az egészségem megmaradt, míg másokat elragadott a vég. Múlt csütörtökön egy lány elcsúszott és eltörte a nyakát – azonnal meghalt. Éppen befelé vagy kifelé ment a gyárból, és elcsúszott, mert nagyon jeges volt az út. Ugyanezen a napon egy férfit elgázolt a vasút. Egy másiknak szinte az összes bordája eltört. Megint másvalaki majdnem meghalt, amikor elesett, és egy gyapotbála rázuhant.

Múlt kedden fizettek minket. Összesen hat dollárt és hatvan centet kaptam, ebből 4,68 dollárt fizettem szállásra. A maradékból vettem magamnak egy pár gumicsizmát és egy ötvencentes cipőt.

Következő fizetésnél hetente egy dollárt is kapok a koszt és kvártély mellett…

Úgy gondolom, a gyár a legjobb hely számomra. Ha bármelyik lánynak munkára van szüksége, azt tanácsolom, jöjjön Lowellbe.

– Mary Paul

📜 2. Névtelen munkásnő levele Franklin D. Roosevelt elnöknek – Knoxville, Tennessee, 1937. január 20.

(Ez a levél eredetileg hosszabb, itt az egyik legfontosabb részlet fordítása olvasható.)

Elnök úr!

Engedje meg, hogy néhány szót szóljak azok nevében, akiknek nincs lehetőségük hallatni a hangjukat. Itt, az Appalachei pamutgyárakban dolgozó emberek éhbérért dolgoznak, naponta 10 órát vagy többet, heti 4-től 12 dollárig terjedő fizetésért.

Az emberek már nem is élnek – csak túlélnek. Ezek a körülmények rosszabbak, mint a kényszer. Arra kényszerítik az embereket, hogy lopjanak. Hogy másokat kihasználjanak. Nem tudnak templomba menni. Nincs idejük. Nincs pénzük.

A fizetés kiszámíthatatlan. Egyik héten 7 dollár, a következőn 4. Nem lehet így családot eltartani. Nem lehet így emberekhez méltó életet élni.

Nem kérek mást, csak azt, hogy legyen igazság. Hogy legyen tisztességes munkához tisztességes bér.

Ez a világ olyan, mint amiről Jakab apostol beszélt: „A munkások bérét, akik arattak földjeiteken, elcsaltátok. Az Úr szava pedig eljutott az égbe.”
Ez a mi kiáltásunk is.

– Egy appalachei munkásnő