Wesselényi Miklós

Származása

Zsibón született 1796-ban és alig 54 éves korában, Pesten halt meg. Apja a „zsibói bölényként” emlegetett idősebb Wesselényi Miklós művelt, tájékozott ember, ám hirtelen haragú, nyakas főúr volt. Egy jellemző esetet feljegyeztek róla: 

„…egyszer, hogy nagy ebédet adott zsibói kastélyában. Idősebb Wesselényi Miklós báró büszke volt a kitűnő boraira s rendkívül bosszantotta, ha valaki nem dicsérte a pincéjéből felkerült nektárt. Az ebédre hivatalosak voltak a megye összes előkelőségei. A többiek közt egy Csomós nevű úr is, aki gazdával. bizalmas barátságban állt a házigzdával.
Ebédközben persze szóba jött a bor.
— Ittak-e uraim ennél jobb bort valahol ? — kérdi vendégeit Wesselényi. Mielőtt a többiek szóhoz jutottak volna. Csomós rákiáltja:
— Ittam bíz én. Wesselényi egy szempillantás alatt lerántotta az egész asztalterítéket. A sok drága edény csörömpölve tört szét, az aranyszínű bor apró tócsákban állt a padlózaton. Wesselényi felállt a székről és rendelkezett, hogy egy másik szobában újra terítsenek. Ismét asztalhoz ültek. A tányérok mellett ott állottak gyönyörű üvegekben a legfinomabb borok.
— Igyék kend ebből a borból! — szólt Wesselényi Csomóshoz. — Ennél is ivott jobbat? — Ittam bíz én! . . . Wesselényi szeme tűzben égett, iszonyú dühvel ragadta meg az asztalt, hogy feldöntse, mikor Csomós hirtelen így egészítette ki mondatát:
— A méltóságod pincéjéből . . . — Az már más! — felelte megszelídülve Wesselényi.”
(Forrás: Báró Wesselényi Miklós naplójából)
Az apja jakobinus összeesküvőként került bíróság elé, majd börtönbe került, mert hadjáratot indított egyik szomszédja ellen.
Fiát szigorral nevelte. 

Széchenyi Istvánnal egy alföldi vendégfogadóban ismerkedett meg, barátokká váltak, 1820-tó együtt egy nyugat-európai tanulmányútra mentek. Hazatérve Zsibón azonnal nekiállt a ménese feljavításának, bevezette a váltógazdaságot, sőt, Erdély elsó óvódáját is ő nyitotta meg. 
Hírnevét azonban inkább a párbajairól, vadászkalandjairól szerezte.  

1825-ös országgyűlésen nem vehetett részt, mert nem volt magyarországi birtoka. Széchenyit viszont támogatta a Kaszinó megalapításáan, javaslatot tett a magyar színház felállítására és létrehozta az első vívókört. 

1831-ben az Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, Szatmárban pedig birtokhoz jutott, így az 1830-as országgyűlésen már a felsőtábla tagja lehetett. 

1831-ben megírta a Balítéletekről c. könyvét, amelyben a szerző részletesen elemzi Magyarország társadalmi, politikai és gazdasági helyzetét. A mű kritikai hangvételű és reformpárti gondolatokkal van tele, amelyek célja a korabeli problémák megértése és a fejlődés elősegítése.

Főbb témák és gondolatok:

1. A társadalmi rend kritikája

   • Wesselényi bírálja a feudális viszonyokat és a nemesség kiváltságait. Hangsúlyozza, hogy a jobbágyok helyzete tarthatatlan, és a jobbágyfelszabadítás elengedhetetlen a fejlődéshez.
   • Szerinte a nemesi önzés és a haladás iránti közöny hátráltatja az ország modernizációját.

2. A közjó és a nemzet felemelkedése

   • A mű központi gondolata, hogy a nemzet akkor lehet sikeres, ha minden réteg együttműködik a közös célok érdekében.
   • Wesselényi hangsúlyozza a közösségi szellem és az erkölcsös cselekvés fontosságát.

3. Gazdasági reformok szükségessége

   • Kiemeli, hogy a magyar gazdaság korszerűsítése elengedhetetlen. A mezőgazdaság fejlesztését és az iparosodást sürgeti.
   • Az ország gazdasági elszigeteltsége helyett a kereskedelem bővítését és a nemzetközi kapcsolatok erősítését javasolja.

4. Oktatás és nevelés

   • Az oktatás fontosságát hangsúlyozza, mint a nemzeti felemelkedés alapját. Úgy véli, hogy a műveltség terjedése javítja a társadalom egészének helyzetét.

5. Politikai reformok és jogállamiság

   • Wesselényi a jogegyenlőség és a törvény előtti egyenlőség bevezetését szorgalmazza.
   • Kritikával illeti az osztrák abszolutizmust, és a magyar politikai önállóság erősítését sürgeti.

Stílus és hatás

A mű érvelése logikus és szenvedélyes, helyenként ironikus hangvételű. Wesselényi éles szemmel látja a problémákat, és bátran kritizálja a fennálló rendszert, ezért a mű megjelenése idején nagy visszhangot váltott ki. Bár radikális nézetei miatt sok ellensége akadt, a Balítéletekről jelentős hatással volt a reformkori politikai gondolkodásra.

1834-ben  Szatmár megyei gyűlésen mondott beszéde ürügyén hűtlenségi pert indítottak ellene, aminek büntetése fő- és jószágvesztés is lehetett. Még zajlott az eljárás, amikor bekövetkezett az 1838-as nagy pesti árvíz. Wesselényi a jeges árban önfeláldozóan mentette az embereket, és mindenki szemében hőssé vált, kivéve a bécsi udvart. 

Az árvíz

1838. január elején, a Duna felső szakaszán a nagy mennyiségű lehullott csapadék, valamint az enyhébb időjárás következtében Buda egy része és a alsó szakaszon sorakozó partmenti települések néhány napra víz alá kerültek. Március elején Bécsnél és Pozsonynál kezdetét vette az olvadás, a Duna zajlani kezdett. A Pest és Buda közötti szakaszon a meder meglehetősen elfajult volt. A sekély medrű, szétágazó, zátonyokkal és szigetekkel teli Dunán az árhullám és a jég csak lassan tudott levonulni. A sekélyebb részeken jégdugók alakultak ki, a jég rövid idő alatt feltorlódott és a folyamot visszaduzzasztotta.
Pestet az 1775-ös árvíz után védőgáttal vették körbe, ám Budán erre nem került sor. 1775 után többekben is felmerült a Duna szabályzásának gondolata. 
A korabeli adatok szerint – a rakpartok és a folyamszabályozáshoz kapcsolódó árvízvédelmi rendszer fővárosi védműveinek kiépítése előtti korban – a medréből kilépő Duna 929 cm-en tetőző legmagasabb vízállást ért el. (Ezt azóta csak a 2013 júniusi budapesti 891 cm-es vízszint közelítette meg. Akkor így védeztek ellene).
Wesselényi a naplójában így írt az árvízről: Wesselényi naplója.

1839-ben  a királyi tábla Wesselényit 3 év börtönre ítélte, a budai várban tartották fogva. Két hónap múlva a szembaja miatt Morvaországba szállították gyógykezelésre, majd 1840-ben kegyelmet kapott, de ártatlanságát nem ismerték el. 
1844-ben teljesen megvakult. Napjait a politikától távol, Zsibón töltötte. 
1848 áprilisában Pesten beszélt újra nyilvánosan, majd megjelent a Magyarország és Erdély unióját kimondó kolozsvári országgyűlésen. A forradalmat követő események elkeserítették, 1848 szeptemberében külföldre távozott. 1850-ben tüdőgyulladást kapott és áprilisban meghalt.
Jókai róla mintázta az Egy magyar nábobban a gáncs nélküli politikus: Szentirmay Rudolf alakját és Vörösmarty is verset írt róla, így maradt fent az emléke