13-ikán kedden írtam. Szép nap. A jég körül jártam. Temérdek ember a Duna partján. Csapodyval a kaszinó vendéglőjében ebédeltem. Ebéd alatt indult meg a jég; darabig csendes méltósággal, robaj nélkül ment, később megállott s az emberek újra kezdettek rajta járni, öt órakor újra megindult s nemsokára tornyosulni kezdett s főni és forrni, a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngni készülő Dunának.
A víz már partjain túl lejtett, a kőkorlátoknak már csak tetői látszottak s helyenként a most csinált ganajgátig terjedt. A bőszült folyam a váci töltést átszakasztotta, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy már kiöntötte mérgét. Én is ezen reményben színházba mentem. Beatrice di Tendát adták legelőbb és Schodelné igen szépen énekelt.
Még nem volt vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már benn van a városban. A Duna felé siettemben a víz még csak szivárgott át a kisgáton. Hazamenvén lovat nyergeltetni, midőn a város piacára értem, már omlott a hullám a Váci-utcán lefelé, bajjal tudtam ezzel szembe s csaknem hasig, vízben lovagolni. — Már a német színház és Dorottya-utca is borítva valának vízzel. Károlyi Györggyel Széchenyi szállására lovagoltunk, onnan ki az országúton a linea felé, ezen még innen értünk oda, hol a víz keresztül száguldott a Therezia és Józsefváros felé. Azon biztosításra, hogy a víz már száll, visszatértünk s én azon hiedelemben, hogy ezen ijesztéssel s látvány-adással ősz Dunánk be fogja érni, éjfél után haza mentem. Midőn leszálltam szegény Hozd-alám-ómról, nem gondoltam, hogy ez lett legyen rajta utolsó lovaglásom s midőn ágyamba feküdtem, hogy én e házban is többet ne háljak. Alig szenderedtem el, midőn János azon hírrel jött be, hogy már kapunk előtt a víz. Átküldöttem, hogy Tánzeréket költse fel. Magam is átmentem, de lakásom előtt már térdig vízben. A félrevert harangok kongása s a még csak helyenként felrémült nép süket moraja, mely az éj csendjén keresztül mint egy baljóslat hangzott, az egésznek keblet szorító alakot adott. Én megvallom, még mind azt hittem, hogy az ár már elérte felső fokát s csakhamar szállni is kezdett a víz szállásom előtt is. Tánzeréket s a gyermekeket bátorítottam, a víz oda még nem hatott volt s csak megnyugtatásukra nézve tartottam helyesnek, hogy kapujok alatt minden cselédség s lovászság gátcsinálással foglalatoskodott. 
Kevés idő múlva fellebb kezdett a víz emelkedni s egy kívülről jövő fertálymester tudtomra adta, hogy a soroksári töltésen keresztül tódul a víz. Veszélyt — megvallom — az enyémekre és tájékunkra nézve még akkor sem gyanítottam, mégis kértem Tänzeréket, hogy ha a víz növekszik, menjenek át szállásomra, gyermekeimnek pedig tüsténti átvitele iráni rendelést tettem.
Ezzel reggeli 5 óra tájban beindultam a városba, hallván, hogy a városházánál vannak csolnakok, oda szándékoztam, onnan oda evezendő, hol szükség leend. A Kígyó-utcát már csaknem egészen víz alatt találtam, előbb térdig, majd övig gázolva haladtam s megtérni már nem akarván, nyakig érő vízben értem a város-piacra, hol egy ladikot sem találtam. Ezen sikernélküli fürdésből visszajővén, alig léptem szárazra, midőn minden ruhám testemre kezdett fagyni s míg Helmeczyhez értem (Trattner-Károlyi-házban, alig egy pár száz lépésre), már jégkéreg borított. Kénytelen voltam itt levetkőzni s egy darabig mulatni, míg dermedő tetemim valamennyire felengedtek. Ha lábamon lévő sebeim arra nem kényszerítenek — gondolom — erőt tudtam volna a hidegben venni. Haza küldtem köntös és felsőruha után. Későn érkezett azzal János, mert már egy darabig ladikkal kellett jönnie. Mihelyt felöltözhettem, – csolnakot keresni indultam a Sebestyén-piacra, ott jövő-menő hajókat s temérdek népet találtam.

14-ikén szerdán

E szomorú napnak reggelén 7 és 8 óra közt egy ladikra ültem, mellyel éppen Havas senator jött. Vele a belváros utcáin eveztünk s a Váci-, Kishíd-, Aranykéz- és más utcákból hordtuk a menekvőket a Sebestyénpiacra. Én evezni és kormányozni kezdtem s a nevezett és a Leopold-, Kalap- és Apáca-utcákból többször rakodtunk meg. Havasnak minduntalan mondtam, hogy e tájból ki s a Ferencváros apróbb, alacsonyan fekvő utcáiba menjünk, de hiába. Senátorról senátorra jártunk, kérdve: akarnak-e menni, vagy kell-e valami?
Bosszúság emésztett a drága, a pótolhatatlan időt így elveszve látni. Képzeltem, hogy a külvárosok szegény lakosai kis házacskáikban minő rémületben lehetnek, de hogy annyi ezer élet forog veszélyben, azt nem gondoltam. Ha a házak összeomlanak — mely néhány óra múlva kezdődött — tudtam volna képzelni, erővel is rákényszeríteni Havast a veszély helyére sietni. Szinte délig eveztünk benn a városban, ezen munka sem volt egészen hiába való, mert ha nem éppen jelen, de sietve közelgő veszélytől mentettünk meg sokakat. E tájon számos hajók jártak le és fel s talán több, mint amenynyire szükség volt. A segítni sietők közt kevés ismerőst s mágnásaink és ifjú uraink közül egyet sem láttam. Végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllel; örültem látásokon; kérdésemre, merre veszik útjokat s hol fognak dolgozni, ezt vevém feleletül Csekonicstól: „Ich suche einen Stall für meine Pferde.”
Botránykozás, borzalom fogott el ennek hallására. A Sóház- és Molnár-utca felé a lövőhely háta mögött értünk ki a Széna-piacra. A ref. templom előtt sebesen rohant a víz keresztül, de még oly kicsiny volt, hogy a hajóból kiszállva kellett azt egy darabig húzni. Innen az Ullői-útra mentünk, Józsával és Radniccsal találkoztam, kik megnyugtattak afelől, hogy gyermekeim, Tänzerék mindnyájan s Bártfayék bátorságos helyre vannak víve. Ezt hallván, nem is eveztem a Károlyi-majorig, hanem azon inneni apróbb házak fedeleiről szedtük le az embereket. Volt lakásom kapujának feléig volt a víz emelkedve s az épület hátulsó szárnyának közepe már összeomolva. Néhány teher embert vittünk az országút még szárazban lévő részére (a múzeum előtt) s ezeknek jó szolgálatot tettünk, mert ahonnan hoztuk, a ház nemsokára vízbedőlt.
A József- és Stáció-utcákból harsogott a segélyért kiáltók lármája, ide siettünk; sokat volt szerencsénk megmenteni. Már akkor kezdettek a házak omlani és düledezni. Ezeknek ropogása, zuhanása, a vizek között emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás, borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek. A Múzeum-, Pacsirta- s még sok más, úgymint a Tavasz-, Városmajor-, Ősz-, Vadkecske, Gyöngytyúk-utcából soknak, igen soknak mentettük életét. 
Kieveztünk a Kerepesi-útra s azon keresztül a Fűzfa- és Síp-utcából rakodtunk meg egypárszor emberekkel, kiket a Prónay Albert lakásával szemben a Huszár-ház mellett tettünk szárazra. Reggel óta kétszer is változtak evezőink — ketten voltak — én eveztem és kormányoztam. Havas délután 5 óra tájban szárazra szállott. Én vissza a romok és düledező házak közé. Midőn egyszer megint jól megterhelt hajómmal a szárazhoz értem Prónay Albertet láttam meg altánján másokkal együtt pipálni. Felkiáltok hozzá: „és te itt pipálsz?”
Ennek volt sikere, mert visszatértemben sem az altánon, sem otthon már nem volt, hanem ajtókból összeszegezett talpon elevezett és munkához látott.
Kossuthék s a Schodelné ablaka alatt (a Salvator-gyógyszertár felett s azzal szemben) többízben mentem el s bíztatva szóltam velők és ígértem, hogy eleséget fogok nekik vinni. Schodelné azonban kiköltözött szállásáról, Kossuthékat jó erős és magas lakásukban éppen nem félthettem. Azonban alkonyodni kezdett s a borult égből köd és hózivatar szállott le, az estét siettetni s az éjjelt feketébbé tenni. Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én tollam és talán senkinek is tolla nem képes. Az egészének minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alkotna: s százanként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék.
A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt, csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni, honnan jött, hol volt s hova igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elől, hol hátmögül, hol oldal felől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségérti már rekedt könyörgéseit.
Tízfelé is akarván s kelletvén menni s csak egyfelé mehetni; százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei vagy felesége már benn vannak s ezeknek jajjait s zokogásit hallani, oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni szívetrepesztő. Már csaknem 12 óráig folyvást és szakadatlan evezvén és dolgozván, átázva s elkényszeredve kifogytam erőmből, hajósaim is újra enni és nyugodni akartak s a munka további folytatására reá nem vehettem. fgv kénytelen voltam Prónay szállásánál, hol alul fogadó van, kiszállni.
Ezen kénytelenség gyötrelmét s kínját az enyhítette valamenynyire, hogy az enyémen kívül még dolgozott vagy két hajó ugyanazon a tájon. Mégis bajosan tudtam volna ezen kénytelen nyugvást eltűrni, ha a fogadóban egy pár új evezőt s munkám folytatására a Prónay titoknokát, Füredyt s fia nevelőjét, a derék Teichgräbert nem kapom; ezeket elküldöttem hajómmal, azon nyugtató gondolattal, hogy ők nyugodtak levén, többet fognak tehetni, mint nekem s evezőimnek lankadt karjaink.
— Ettem és ittam, mi jól esett a temérdek fáradság után s annak érzetében, hogy megérdemlem falatomat. Mintegy három órát pihentem. Azalatt Prónay Albert is előkerült, kapitány Behrenddel, más hajón, melyet valahol requirált; ő is darabig nyugodt s tovább evezett. Prónaynál tudtam meg Bükytől, ki odamenekedett, hogy a szegény Hozd-alám-om vízbe fult. Más két lovamról se tudta megmondani, hogy hol vannak. Tíz órakor szálltam megint vízre s a rémületek jelenetei közé.
Jól fogott, hogy az este s ez éjjel hajósaim mind gajdosak voltak, józanon bajosan mertek volna oly helyekre menni, honnan kellett gyakran a szerencsétleneket kihozni. A szűk Síp-, Fűzfa-, Kis- és Nagy Diófa-, Kis- és Nagy-Kereszt-, Nyári-, Kis-Mező s Akáci-utcákon bolyongtam ez éjjel. A haladást gátló akadályok mindinkább szaporodtak. Előbb a legtávolabbi jajok felé törtünk s így a közelebb esdeklők mellett irgalom nélkül el kellett mennünk; de ama távollevőknek is többnyire csak részeit lehetett elhozni, a végveszély félelmi közt hátramaradóknak,gyakran becsületszavamat adtam, hogy semmi el nem távoztathat hozzájok visszatérésemtől s ez adott szó lehetetlenné tette visszatérő utamban másokra s a legmegszorultabbakra is hallgatni. Oly szerencsés voltam (hála érte a mennyek urának), hogy sem kiknek ily ígéretet tettem, sem másoknál, kiket romok tetején vagy düledező fedeleken voltam kénytelen hagyni, egyszer is későn nem jöttem s rendre mind kimenthettem; többször megtörtént ellenben, hogy házak és fedelek, honnan öregeket, asszonyokat, gyermekeket s csecsemőket szedtünk le, alig távoztunk velük egy-két száz lépés- vagy ölnyire, rémítő robajjal zuhantak az egy, sőt helyenként két ölesnél is mélyebb hullámokba. Éjfél után a hold, habár sűrű fellegeken keresztül is, elevenítette az éj sötétségét, mégis mennyit nem adtam egy fáklyáért; csakugyan szerencsémre volt egy lámpásom s egy templomi nagy viasz-gyertvám.
Öt óra tájban megint Teichgräbernek adtam hajómat által, hogy azzal vissza jövetelemig dolgozzon; gyermekeimet indultam keresni s Bártfayékat, éreztem, hogy szabad s illő szívem ezen vágyát most már teljesítenem. Az Országúton s Hatvani-utcán még találtam szárazat s csak helyenként kellett gázolni. Helmeczyhez mentem s tőle megtudtam, hogy a gyermekek s Bártfayék nem nála, hanem Károlyi György belső házánál vannak.
A Kolbacher-utca szögletén már sok vizet s egy üres ladikot találtam, éppen birtokába akartam magam tenni, midőn birtokosai, vagy akik magokat ezúttal azzá tették, jöttek: ezek a Kalap- és Leopold-utca felé kerülve a Károlyi házhoz vittek. Bosszúsággal kellett néhány üres hajót heverni látnom, míg a külvárosokban azokkal annyi emberéletet lehetett volna megmenteni, de még nagyobb bosszúságom volt, midőn a György háza előtt egy veszteglő hajót találtam, melyet ő egész estve és éjjel ott tartatott. Nyiltan megmondtam neki, hogy ezt tenni most nem szabad s hogy minden perc egy-egy elveszett élettel bélyegez ily önség sziilte tettet. Hajósait elküldöttem a jöttömben talált hajók valamelyikének elhozatalára; neki szóltam, hogy az övét emberei közül lássa el evezőkkel s menjünk dologra, feleségét pedig majd reggel vigye Budára, mert a víz untalan nőtt s már a belvárosi házak is ropogni s hasadozni kezdettek …
„Embereim — úgymond — alusznak.” E hideg vér, vagy inkább tehetetlen lágyság meglepett; végre mégis két kocsis és kertésze találkozott. Míg az elküldött hajósok megtértek, gyermekeim ölelésére siettem, őket frissen s jó szobában találtam, Rózsit minden félelem nélkül. Szegény Tänzerék sokat szenvedtek: terhes beteg fiúkat előbb az én szállásomra s onnan hajón ide költöztetni s minden vagyonkájukat víz alatt tudni, keserves helyzetbe tette. Megjővén a hajónk, két hajóval útnak indultunk. Megint a magam helyén s teljes erőben éreztem magam. Mindezen rémítő jelenetek közt, melyeknek eddig a hullámok tetején közepette voltam, számtalan keservet és gyötrelmet, de sok édest és mennyeit éreztem; általában pedig meg kell vallanom, így veszélytől és borzalmaktól körülvéve érzettem, miszerint ily helyzet s ily munkásság elemem. Fejemet tisztábban fontolónak, véremet nyugodtabban folyónak s inaimat erősebbnek talán soha sem éieztem.
Károlyival a Stáció-utcán mentünk le, néhány utcát bejártunk, itt már kevés embert találtunk, mégis meglehetős teher menekvőkkel értünk az Ötpacsirta- és Sándor-utcán keresztül az Országút még víztől ment részére. Itt a múzeumon jóval felül Károlyi is kiszállott, feleségéhez sietvén. Ez alatt már megvirradt, s a felkelő nap e szomorú reggelen

15-ik csütörtökön

egy tengerre s ezreknek abba temetett vagyonára és rom tömegre terjesztette halvány sugarait. Hol még 24 óra előtt munkás polgárok, boldog családok köszöntötték életadó feltűnését, ott most a szélesen terjedt hullámsír felett síri csend függött, mit csak a gyéren még álló házak zuhanása s imitt-amott hangzó segítség-kiáltás szakított olykor meg. Bútorok úsztak a romok közt, s mindennemű portékák, sok véres verejtéknek gyümölcsei s azok közt vízbe fult lovak és marhák. Tükrök, családi képek, zongorák, ágyak, ágyneműek, bölcsők, gerendák, ládák, kapuk, cifra ruhák, kalapok,fegyverek, borzasztó vegyületben lebegtek a vizén vagy függtek a düledékeken, mint a bőszült elem kegyetlen szeszélyének játékai, s mind ezeknek tulajdonosaik vagy a romok közé temetve, vagy inségök és veszteségök marcangoló érzésére megmentve.
Számtalan kutyák ordítottak a tóduló árból még kinyúló fedéltöredékeken vagy deszkákon keresve menedéket. Láttam egy szép nagy ebet egy összeroskadt fedél tetejére bozott házi bútorok és portékák mellett; már csak ő s a holmik egy része volt víztől ment; közel evezvén el, hívtuk hajónkra, de ura vagyonát védve s morogva maradt helyén. Mind ma, mind a mult éjjel legborzasztóbb volt az, hogy sok ház előtt kellett elmenni, melynek kapuján a szinte boltozatjáig emelkedett víz miatt beevezni nem lehetett s az épület hátulsó részéből harsogó kiáltásokat hallani kellett, anélkül, hogv a szerencsétleneken segítni lehessen. Az Üllői-útra menve s onnan balra a Serfőző-utcán be, a József-várost majdnem egészen letarolva találtam, még sokat találtunk utolsó inség és veszély közt küzködve s többízben vittünk megmenteiteket a Ludoviceumhoz. A számtalan lelket rázó jeleneti közül ezen gyászos másfél napnak, soha sem fogok egyet, a Práter-utcában, elfeledni. Egy leroskadt fedél lebegett pár töredékeny fán megakadva a legalább másfél öles víz felett s ezen minden pillanatban lezuhanandó fedél tetején mintegy harminc kétségbeesett, ezekhez néhány ölnyire egy emeletes háznak első fala még állott s azon első falhoz egy fatornác volt ragasztva, mely minden percben roskadni készült harminc személynél többől álló terhe alatt. Hajómra harmincnál több alig fért. Mit tenni, melyiken segíteni előbb? Az asszonyokat csecsemőikkel gyermekeket s öregeket egybe szedtem mindkét helyről. Midőn ezekkel sietve el akartam evezni, mentől előbb visszatérendő, terhe alatt mélyebbre süllyedt hajóm megakadt azon kertben, mely felett üresen a ház udvarába bementünk; tovább kellett fél óránál kínlódnunk s szüntelen a bizonyos veszélyben lebegők kiáltási közt, s hallván és látván a halál félelmével küzdők vex-ejtékező gyötrelmét, végre mi is verejtékezve kiszabadítottuk hajónkat. Szerencsére utunkban egy hajót találtunk, mely kérésemre a hátramaradottak szabadítására sietett.
Midőn megmentetteimmel a Ludoviceumhoz értem (az Üllői-úton fekvő utolsó fogadónál tettük az embereket szárazra), öt ember támadott meg azon állítással, hogv a hajó övék. Igyekeztem ígéretekkel reá bírni, hogy velem tovább evezzenek s munkánkat folytassuk, de mindhiában, nekik vagyonukat, portékáikat s lovaikat kell — mondták — megmenteni.
Verekedést kezdeni nem akartam, az öt megtámadót többen is pártolták s így kénytelen voltam kiszállni s vesztegelni, midőn még oly sokat tehettem volna. Ekkor Kelemen is velem volt. Felölök ma reggelig semmit sem tudtam. 8 óra tájban Kiss Károlyt láttam az országúti kiszállónál s tőle értettem, hogy Kelemen még az összehasadt és roskadással fenyegető „Két oroszlán” vendégfogadóban van, oda eveztem s az első emeletről levettük.
Hajó nélkül maradván, darab ideig, a szörnyű néptömeg közé szorulva álltam, — kínos helyzetben, mert mi lehet kínosabb, mint a legüdvösségesebb munkától ily módon lenni elzárva? Kértem, ígértem, de hajót nem kanhattam.
A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt, ki fáradságot s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok gonosz lelkű is találkozott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken és találkoztak számos zsiványok, kik deszka- és egyéb töredékekből talpakat alkotván össze, a szerencsétlenek vagyonát rablották. — Míg a Ludoviceum táján kellett veszteglenem, láttam ily zsiványokat zsákmányukkal érkezni, a birtokosok messziről megismerték tulajdonukat s elibök siettek, de még amazok állottak felebb s a szegény kárvallottak köszönték, hogy verést nem kaptak. A közzavarban senki sem fogta vagy foghatta pártjokat. Jött egy hajó, 50 mázsa húst a városba viendő, ezzel akartam bemenni, de soká piszmogott. Azonban Péchy Ferenc érkezett Bedekovicscsal, ezek behoztak. Soha sem hittem, hogy még Péchynek valami hasznát vegyem. Péchyről meg kell vallani, hogy becsülettel viselte magát s a veszély alkalmával sokakon segített. A Szénapiacra érvén, egy nyitva levő boltnál s mészárszéknél ők húst és kenyeret vettek s azt az öreg Bedekovicsnénak és Iriz Bornemisszának vittük. Ezzel ők letettek a Károlyi háznál. Bártfayékat éppen Budára indulóban s ebédjök végénél találtam. Farkaséhséggel láttam az evéshez s a homeopáthiát félre téve, bort ittam. Ily alkalommal s ily munka mellett jó, talán szükséges is a bor. A Károlyi-házba néhány száz menekvő vette magát. Hajóm már nem lévén s darabig nem is kaphatván, a házhoz szorultakat igyekeztem bátorítani; számokra húst és kenyeret vitettem, Walther, a Károlyiék levél tárnoka, a levéltárért sopánkodott, mely roskadó szállásán maradt; tanácsomra 40 frt pénzen fogadott egy ladikot, mely azon rövid utat 3-szor megtegye. Az írások felrakására nem tudtunk a Károlyi sok drága kenyérevői közül senkit is kapni s mikor idegenek által felrakva a ladik megérkezett, emberei cigárójukat szíva veszteg nézték s midőn reájok kiáltottam, beljebb vonultak és tovább dohányoztak. György már átment volt Budára. Azonban a víz untalan nőtt s vele nőtt a menekedettek rémülése; ezen épületben is hasadékok mutatkoztak, kivált azon részén, hol Tánzerék s gyermekeim voltak. Ezekkel lenni kötelességemnek ismertem de kötelességemnek újra segíteni és menteni menni. Üjra hajót kapván, megint a hullámon voltam s tágultabbnak éreztem keblemet. Wartensleben felesége s leányai könyörögtek, mennék az öreg után; ezt elhoztam s hoztam másokat is, többek közt Boronkay asszesszor fiait. Este felé a víz már akkora volt, hogy a György házának kapuja közt hajóval a fő grádicshoz lehetett beevezni. Éppen megmenteitekkel érkeztem be, midőn egy talpon hoztak epv szegény asszonyt, ki azelőtt alig egy pár órával szült; a talp széles lévén, nem fordulhatott a grádicshoz, övig kellett a vízbe menni a szegény asszony kiemelésére; midőn pamlagjánál fogva egyfelől emeltem s vittem, ijedtében úgy megfogta karomat, hogy mind az öt újja meglátszott. A szegény asszonynak gyermeke sehol sem volt s azt csak másnap hozták el ösmerősei, kik magukkal elvitték volt. Az éjjeli és mai feszült munka, ázás, fáradság, sebek és ütések pihenni kényszerítettek. Dr. Hermann szobájában levetkeztem s kevésre ledőltem, a lankadtság erőt vett s elaludtam. Miután vagy egy óra múlva felkeltem, nem tudtam már hajót kapni, bármennyire kértem, bármit ígértem, de az ablak alatt elevezők közül egy sem állott meg s így kínos munkátlanság közt kellett a református templom és a Cukor-utca felől a segélykiáltásokat hallani. Éjjel érte el a víz magassága legnagyobb fokát; a fő grádicsok negyedik fokáig jött. Ekkor 29 láb 7 hüvelyk s 5 linea volt a Duna legalsó állása felett. 

16-án, pénteken

reggelre szállni kezdett a vízözön. Azon hajó, melyet tegnap, ma reggel jókorra fogadtam volt, nem jött el s mást kellett szereznem. Emberek már nem igen voltak menteni valók s kik még némely épületek hátulsó részeiben lehettek, azokhoz még férni sem lehetett ; elmentem tehát Tánzerék, Bártfayék s magam portékáim után. Az enyémek nek nagy részét az emberséges János, Podmaniczky Jani segítségével, már megmentette volt. Holmi apróságon kívül csak egy puskám veszett oda, de Tánzerék s kivált Bártfayék igen sokat vesztettek. Kedd óta ma ültem először rendesen ebédhez s gyermekeimmel ettem. Károlyi István ma is, tegnap is megfordult itten, ő a menekvőknek Fóthon és Palotán helyet és élelmet készíttetett s már sok kenyeret szállíttatott be. Általában a környékbeliek, sok helységek s birtokosok, mihelyt a szerencsétlenség első hírét vették, vetélkedve küldötték az eleséget a városba s a szekereket a város széleire a távozók számára. Károlyi György és Lajos is átjöttek ma és kenyeret hoztak Budáról. Mondják, hogy István főherceg is több helyeken megjelent. Károlyi Lajost vittem hajómmal a Franciskánus piacra, honnan Györgygyei együtt Budára vissza menendő. Az oskola utca szögletén álltam hajómmal, midőn egyszerre hangzik s száz száj visszhangozza: „Die Curia stürzt ein!”
A Curia előtt csomóban álló néptömeg nyakra-főre rohant a szemben álló templomnak, de egymás hátán lévén, nem fért s egymást gázolta, neki rohantak a víznek s hajóknak, éppen több úri asszonyok, Rizi és Teri Orczy, Nina Czapári (Szapáry) s mások is, Budára költözködők ültek a hajókon, a rémülés s zavar szörnyű volt. Beugrottam hajómból a vízbe s előbb Károlyi Lajost, ki már előbb szárazra kelt volt, azután Orczy Gyurit ragadtam kézen, jönnének a Curia elébe megmutatására annak, hogy nincs veszedelem, egyik sem jött, s egy pár katonatiszt sem, kit hasonlólag felszólítottam, sőt ezek közül az egyik, midőn mutattam nekik, mi mozdulatlan áll a Curia, azt felelte: „Ja, es ist wahr, das Gebáude stürzt nicht ein, aber es brennt.” A melegen sütő naptól ennek s minden épületnek fedele párolgott. Így nem kapván senkit, ki jöjjön, egyedül szaladtam a Curia előtt üresen maradt térre s kiáltottam a népnek, menynyire rekedt hangom engedte.
így nevetségesre változva mult el a panicus, vagy amint az öreg Bethlen Dániel szokta volt mondani: pannonieus terror. A Város-piacra s a Váci-utcára kerülve, a Zsibárus-utcán fel az invalidusok épületéhez mentem lovaimat felkeresni, melyek — mint ma reggel megtudám — előbb a „Zrínyi” vendégfogadóba s onnan ide menekedtek. Egy folyosón szabad ég alatt találtam őket felborzadt szőrrel s Jóskával együtt dideregve, ki — mint mondják — a lovak mentése körül derékul viselte magát, a lovakat elláttuk a Károlyi-háztól hozott zabbal s Jóskát egy bundával láttam el és pénzzel. Visszaevezésein előtt több ismerősöket láttam a szárazon, Földváry asszesszort, Lónyay Gábrist, ki háznépével reggel átindult, de azoknak félelme miatt kénytelen volt visszatérni, — s többeket General Brettfeld látott meg s hozzám futván nyakamba borult; őtet forma-ruhájában, engem a víz és sártól szennyest — sed non indecoro pulvere sordidum — megölelni látni s a generálist látni az üldözött Wesselényi nyakába borulva, feltűnő látvány volt s oly látvány, mi a jelenvolt sokaságnak is nagyon tetszett. Itt hallám előbb, hogy nevem mindenfelé szájrólszájra hangzik s a nép áldásának tárgya vagyok.
Ennek megérdemlésének eddigi tudása sokkal magasztalóbb, mint megnyerésének mostani tudása. Az invalidusok épületében sok ezer kapott menedéket, a vármegye háza s a Ferenciek kolostora is tömve volt. P. Albachnak szobájában — mondják — egy egész leánynevelőintézett tanyázott. E helyeken kívül csak a Szerviták, a József- s a Nagy-piacnak egy része maradt szárazon. Ma már sok kenyeret hordottak s osztottak szét;’ húsban sem volt szükség. A Ferenciek piacán szabadban vágták s árulták a húst. Visszamentemben a per sonalis lakásánál tudakoltam: ott van-e még s nem akar-e Budára menni? Cselédje azt felelte, hogy lakásában fog maradni. A Sebestyén-piacon Czápáry Ferencet láttam kenyérrel teli hajóval érkezni, ö — mint mondják — az egész idő alatt emberül dolgozott. Újra az Üllői-útra eveztem a Tänzerék s mások holmija után.
Midőn visszatérek, lakásom előtt egy dereglyét látok állani, amelyben levő emberek azzal foglalatoskodnak, hogy csáklyájokkal szobám ablakát beverjék; nem képzelhetvén egyebet, mint hogy rablani akarnak, hallgatva közeledtünk hozzájok s már mellettük voltunk, midőn mondám, hogy ezen ablaktörési fáradságtól valóban megkímélhetnék magokat. Ekkor látám, hogy Csapody az ablaktörető. ö Budáról néző csővel látta, hogy lakásom tornácán áll János a kutyákkal; ez az alatt volt, míg János a holmival megrakott csónak visszajöveteléig összerakás végett a háznál maradt. A jólelkű Csapody mindjárt áthajózott Budáról, s az udvar felől s az utcából is hiába kiabálván, az ablakot törette be, hogy Jánost, ha még ott lenne, kiszabadítsa. Midőn szerdán Bártfayék, Tänzerék s egy rakás szomszéd — kik mindnyájan az én szobámba szorultak volt — menekedtek s az ablakot lajtorján mászták le, János a kutyáimat nem hozhatta le s ezek étlen és szomjan voltak a szobákba zárkózva ma reggelig. Minő örömük volt szegényeknek, midőn reggel megláttak. Én is örültem és nem is kis öröm ily jó s hűséges állatokat megmentve látni. Kutyámról jut egy furcsa eset eszembe, egyazon sok közül, amely a napokban a teméntelen szomorú és borzasztó jelenet közt hol boszszúságot, hol nevetést gerjesztve előfordult. Egy roskadó kapu közt beevezünk az épület hátulsó része fedelén levő emeberek szabadítására, szerencsésen lecepeljük és örülünk, hogy a veszélyes kapun keresztül szabadba értünk; ekkor mentetteinknek egyike bőgni kezdett: „Mein Pu, mein Pu”; mindent feledve nekitörtünk a kapunak s be az udvarra, „Wo ist der Bub?” kiáltoztunk; ekkor sül ki, hogy emberünk nem Pubja, hanem pudlija után sopánkodott, a jó pudli nem mutatta magát, keresésére pedig időnk felette drága volt. Az Üllői-útról befelé menve, a református templom grádicsai tetején éppen az ajtó előtt láttam két hordó bort csapon s egy marhát nyúzni, melyet éppen akkor ütöttek volt le. A víz dél óta szemlátomást szállott s már estig néhány lábnyival apadt. Azonban a belvárosban még most kezdtek az épületek inkább hasadozni s roskadozni. Mint a pincékben a víz fogyott, úgy növekedett sok pince és épület süllyedése és repedezése. A Károlyi-háznál is jónak láttam a gyermekeket oly szobába költöztetni, mely alatt pince nincs. ígv napi munkámat mára bevégezvén, estve 9 óra után kenyérrel és hússal tömött kosárral elindultam Jánossal együtt szegény Kossuthék és Nettiék felkeresésére. A Cukor-utcán s Országúton víz nélkül lehetett a Kerepesi-útra menni egészen a Magyar-színházon túlig, de itt már víz volt. Egy soroksári kis lélekvesztőt találtunk s azzal elvittek a Salvator gyógyszertárig, vagyis Csepcsányi-házig, hol Kossuthék laknak. Az első emelet csarnokában egy pár lovát találtam Csepcsányinak, egy emberre is akadtam, s ettől megtudtam, hogy Kossuthék, Csepcsányiékkal együtt, Maglódra mentek. A ladikosoknak mondtam, hogy egy vagy két óra múlva visszajövök s reggelig az apróbb mellékutcákban fogunk tartózkodni. Nagyhíd-utca, Theathrum- és József-piacon keresztül a Szél-utcába mentünk s mind szárazon, a Marcibányi-ház előtt már vízben gázoltunk. Itt egy csolnakra akadtunk, de ez úgy meg volt fenekelve, hogy hosszas kínlódásunk után sem tudtuk víznek ereszteni. Fáklyadarabunk, amelyre a Károlyi-háznál tettem volt szert, eddig jövet kétszer is elaludt; itt a házmesternél újból meggyújtottuk s tovább gázoltunk: én elől egy hosszú rúddal tapogatva, hol áll vagy hol van beszakadva a kövezés. A Szarka-utcánál mentünk a Dunasorig, itt helyenként szárazra találtunk* felhatoltunk egészen a most épülő Wodianer-ház felső széléig, de itt az állások alatt s kövek és gerendák közt bajosan lehetett a hasig érő vízben haladni; a szegleten pedig hatalommal rohant a folyamba visszasiető víz, a Veréb-utcából ki, s hosszú rudam oly mélységet mutatott, melynek a hullám sebessége s az úszó mindennemű zaklatás miatt én jó úszó sem foghattam neki, vagy a víz rohanása a Dunába sodor. — így vissza kelle térnem, s a szegény asszonyt két gyermekével — hihetőleg — éhezve kelle hagynom. A Kerepesi-úton levő csolnakocskához akartam menni s előre örültem, hogy a már apadt vízzel oly helyekre mehetek, hová tegnap jutni nem lehetett, még reggelig talán néhány embert megszabadíthatok, de fáklyám elaludt, mert rossz is volt s az eső is esett; nem tudtuk többé meggyújtani, az éj pedig oly sötét volt s azon elpusztult helyek, hova szándékoztam, lomokkal annyira borítvák, hogy haza kellett indulnom. Az Úri-utca felé akartam menni, de vizsgáló rudam a „Fehér-hajón” túl, hol már vízben kellett gázolni, szakadást mutatott s ezért a Nagyhíd-utcára kerülve értem éjfél után haza. 

17-én szombaton

Reggel Lónvay Jánoshoz mentem, ki a nádor által e napokban királyi biztossá neveztetett ki. Lakása előtt (a Károlyi-házzal szemben levő szegletház) Seeberrel, a polgármesterrel találkoztam, ő is Lónyayt kereste, de ez már összehasadozott lakából el s a vármegyeházához költözött. Odasiettem, Dubroviczky könnyező szemekkel magasztalt s ölelt meg Lónyay előtt. Jelentettem Lónyaynak, miszerint a víz már jóval kisebb levén, lehetne még oly embereket megszabadítani, kikhez tegnap férni nem lehetett s kértem, adna a város és megye részéről segédeket, kikkel hajókat szerezhessek s e szerencsétlenek mentésére küldhessem. ő városi és megyei lovaskatonákat adott mellém s fiatal mérnököket adott rendelésem alá. Én ezeket s még egy pár fiatal embert — egyiket, a derék Teichgrubert, a Kerepesi-útra és a kecskeméti kapuhoz küldöttem, hova szándékoztam a szerzendő csolnakokat gyűjteni. Magam lóra ültem s hajdúimmal hajók után jártam, szereztem is többeket, szép szóval, erővel, ígérettel. Midőn legjobban és egész hivatalos fontossággal parancsolgatnék, a jó sárgám e szokatlan jelenettől meglepve, azt fogta gondolni, hogy nem én, hanem valami hivatalbeli ül hátán, ilyet pedig ő sem szeretvén, a víz közepébe dobott; még a vízben voltam, midőn esetem okának ezt gyanítottam; azonban felszedvén magamat s újra hátára kapaszkodván, láttam, hogy hátulról jött egy hajó orrával lovam lába közé s ettől megijedve tette váratlan ugrásait. Nemsokára érkezett egy csolnak, mely néhány városba jövőt hozott, köztük egy nyalkán öltözött fiatal ember volt, e csolnak szárazra nem hajthatott s attól több ölre kellett megállania, a benne levők nem igen akartak a vízbe szállni, de mégis nem sokára kitakarodtak, hanem a nyalka úrfi semmikénen sem akart megázni, én nyugtalanul siettettem, mert a csolnakot tüstént küldeni akartam. Végre úrfim egy hajós nyakába kapaszkodott, s úgy lovagolt kifelé. Rákiáltottam a hajósra, tenné le s menne vissza hajójába; ez szót fogadott, én pedig elvágtattam az uracs mellett, hogy ne csak alul, hanem felül is ázzék. Vagy nyolc csolnakot küldöttem szét, ezek estig, amit csak lehetett, felkutattak s még mintegy harminc eléhezett embert mentettek meg. Teichgruber nyolcat hozott, s azok közül négyet, kik több óráig nyakig ültek vízben. Miután ezek elrendeltetésükre indultak, a jövőmenő embereket, holmikat, eleséget ki- és bevivő hajók közt igyekeztem rendet csinálni. Visszalovagoltam a vármegyeházához, Lónyaynak jelentést tenni s további rendelését kérni, mondván, hogy bármire és hova legyen szükség, velem oly szabadon parancsoljon, mint a legutolsó hajdúval. Ily baj és zavar idejében minden becsületes embernek kötelessége magát használtatni. Lónyay emberséges és értelmes ember; anélkül, hogy magát vakon vezettetné, hallgat másra is; nem idegen helyes tanácsot elfogadni. ő a nádorral közvetlen összeköttetésben áll, egyenesen tőle veszi a rendeleteket s neki teszi jelentéseit. Ez igen helyes is, mert tüzet oltani s vízből menekülni vagy menteni igen bajos dicastrális úton. Dessewffy Aurél van Lónyay mellett s nagy buzgósággal jól munkálkodik. A veszély óráiban ő is dolgozott, Wenkheiin Lacival egy hajón járt, Laci jelesül viselte magát. Dubroviczkynél ebédeltem, Lónyay és az egész biztosság is ott. Ezen biztosságnak most egyik fő igyekezete a ház és kereset nélkül maradiakból minél többet Budára, falura s majd gőzhajókon innen elszállítani. Több menekvő helyeken s utcákon is kenyér osztatik. A város tanácsa részéről kevés munkásság fejlett ki. Előkészület majd mi sem volt a nagy ár alatt, majd minden tanácsbeli egy-egy hajót tartott udvarán, de dolgozva keveset lehetett látni; most pedig tehetetlen lágysággal viselik magukat. Havason és Trattneren kívül — kik jól forgolódtak s forgolódnak — még talán egy pár kivétellel a többit mind el kellene csapni.
Ebéd után Széchenyi jött, nagyon le van verve. A Lónyay rendelkezéséből a Dunához lovagoltam nézni, az átszállításra rendelt hajósok viszik-e ingyen a szegény embereket. Az átmenekedettekből igen sok, ott helyet nem kapván, megint jön vissza. Voltam Nettiéknél, szegényeknek igen jól fogott a ma reggel küldött kenyér és hús. Midőn vacsora után hazamentem, nagyon fáradtnak érzettem magamat. Az eddigi képtelen feszültség már szűnvén, most minden tagom fáj és lankadt. 

18-án vasárnap

A megromlott kutak rossz vize elrontá gyomromat s ez nem igen hagya aludni.

Reggel a vármegyeházához mentem. Lónyay több javaslataimat elfogadta, főként arra igyekeztem figyelmessé tenni, minő szükséges az embereknek minél előbb munkát adni, sőt munkára kényszeríteni, mert egy nagy tömeg henyélő ember mindig veszedelmes, köznép pedig semmit sem szok meg hamarabb, mint ingyen kapott kenyérrel élni s a dolog nélküli élet szokásáról bajosan mond le. — Az én nézetem szerint most a katonaságnak nagyobb részét policiává kellett volna átváltoztatni, minden közlegény keze alá bizonyos számú embert adni, a közlegények pedig az altisztek s ezek természetesen a tisztek felügyelete alatt állván.
Minden ház és kereset nélkül maradtakat összeírván, ezek közül a dologtehetőket mind parancs, főkép pedig az ingyen tartás megszüntetése által arra bími, hogy a katonák közt felosztva dolgozzanak. Akármit dolgozzanak, mind haszon, mert főcél maga a munka, azonban most munka híja nincs is, utcák tisztítása, házak támogatása, romok eltakarítása, stb. Hogy helytelen szemérem ily munkától s következőleg élelme megszerzésétől sokat el ne tartóztasson, hirdettetnék ki mind nyomtatásban, mind dobszó mellett, hogy ily munka a mostani körülmények közt annyira szükséges, miszerint az nem szégyenére, hanem mindenkinek becsületére válik; ennek bebizonyítására kiállottunk volna többen a dolgosok sorába s vagy egy nap velük együtt dolgoztunk volna. Azonban a dolgosoknak pénzben oly díjt kell vala adni, a melylyel magukat s övéiket eltarthassák. Ezt lehetne most tenni, mert a nádor által előlegesen is feles pénz assignáltatott pénztárakból, másfelől azon munkabérnek egy része egyesek által fizettetett volna, kiknek dolgosokra oly nagy szükségük van. Emellett gondoskodni, hogy elég s olcsó élelemnemű legyen a városban; mi a beérkező, sőt beözönlő kenyér s egyéb táplálékok mellett úgy sem vala bajos. A dolog nem tehetőknek pedig ingyen adni élelmet; ezeket is összeiratván s azon utcai felügyelők vigyázatja és felügyelősége alá tevén, mely utcákban laktak. Így az emberek foglalatosságáról s élelméről gondoskodván, hogy szükséges hajlékjok is legyen, bódékat kellene kinn a szabadban felállítani s a katonaság sátorait. Van itt 10 ezer emberre való sátor. A barakokra bőven elég deszka van, mert azokbóli tárok nem sokat szenvedtek. Ezenkívül a vásári színekben s több középületekben is sok ember megfér. Mind arra, hogy az emberek igen összeszorulva ne legyenek, mind az illő tisztaságra és rendre igen szükséges levén nagyon vigyázni, minden ily tanya katonai, vagy polgári, — de szoros és munkás felügyelet alatt állana. Aláírás nyitásának nemcsak szükségét, de felette siető voltát Auréllal egyenlőn éreztük, eziránt beszéltünk s szóltunk többeknek, de az emberek álmosak …
István főherceg ma is a vármegyeházához jött, s Lónyaytól kijővén, hozzám fordult, sok dicséretest és lekötelezőt mondott, ez különös örömömre nem szolgált, hanem az igen, hogy folyvást s valóban szépen beszélt magyarul. Aurél megbízása következtében a „Jelenkor” számára a kormány részéről eddig tett lépések és rendeletek felől rövid jelentést írtam s ezt Helmeczyhez vittem. A nyitandó aláírás tervét vagy fejét is feltettük Auréllal. A Duna partján levő helységek állapota felől szomorú hírek váltották egymást fel. Én javai tam, a Csepel-szigethez legalább egy gőzhajó eleséggel s a menekvők felvételére és hogy mennének a gőzhajóval több nagyobb és kisebb hajók és csolnakok, melyek a sziget víz alatt fekvő helységeihez evezhessenek. Dubroviczky is ezen a véleményen volt, de gőzhajót még most nem kapott s dereglyét is csak négyet. F. S. bíró Eckstein Rudolfot rendelte menni. Ezen expedícióval — mely reggel volt elindulandó —, készeknek jelentettük magunkat elmenni az Eckstein parancsa alatt én és Wenkheim Laci. Dubroviczky azt mondta, hogy talán jobb lesz, ha én nem megyek, itt talán többet használhatok, stb. Láttam, mikép ezen küldetésbeli részvétem nincs tetszésére. Ekkor juta kedd óta legelőbb perem s notoriusságom jóformán eszembe. Elértettem a Dubroviczky habozását s kinyilatkoztattam, miszerint tehát leteszek menő szándékomról.

19-ikén, Hétfőn

Tánzerék s gyermekeim kimentek Fóthra, Károlyi István nekik helyet ád. Én a vármegyeházához, ott segítettem, mit tudtam s írogattam. E helyen sokan fordulnak meg. Gosztonyi, a referensen gyakran jön. Vécsey s más katonai és polgári hivatalbéliek. Irántam mind kijelelő figyelemmel vannak. Vay Miklós, Szőgyényi s más ismerősök is jönnek. Az éjjel sem voltam jól gyomrommal s reggel rágásom volt. Ezen fájdalom a jobb oldalamon pontosult, s ott oly égető görcsös szaggatás állott elő, minél nagyobb kínt alig éreztem valaha. Mintegy két órát tartott. Meleg borogatásokra és teára elmúlt. Ebédkor már csak bágyadtságot éreztem. A sok folyamodók közt a Magyar színháznál cukrászleány, a szép Zsófi is megjelent anyjával s csak hozzám akart folyamodni, őket is kiűzte a víz lakjokból. Szekeret fogadtam s holmijukat biztos helyre vitettem. Magoknak régi szállásomat ajánlottam lakásul, azon esetre, ha egy pár nap alatt a repedések szaporodni nem fognak. Az aláírás megkezdése még mind halad. Azon egyvelegben, melyből az ember van összegyúrva, a bivalyból is jó rész van, örökké kell nagyobb részét szurkálni, hogy valamit tegyen.