Maximilien Robespierre

Egy vidéki polgárfiú

Maximilien Marie Isidore de Robespierre 1758. május 6-án született Arras-ban. Apja François de Robespierre maga is ügyvéd, édesanyja Marguerite Carrault egy serfőzőmester lánya, de ő korán meghalt. 5 gyermeket hozott a világra. Halálakor Maximilien hatéves volt. Nemsokára édesapja is elhunyt és az anyai nagynénjükhöz kerültek.

Maximilien az arras-i kollégiumban, majd a nagy hírű párizsi Louis-le-Grand gimnáziumában végezte tanulmányait. 12 évet töltött a jezsuitáknál, rideg fegyelemtől átitatott légkörben. Ekkor fedezte fel magának Rousseau-t, akiről így nyilatkozott később:
„Isteni férfiú, aki megtanítottál, hogyan ismerjem meg önmagam, s már zsenge ifjúkoromban rámutattál az ember természetes méltóságára és arra, hogyan gondolkozzam a társadalmi rend legfőbb alapelveiről.”

1780-ban sikerrel befejezte jogi tanulmányait a Sorbonne-on, majd egy évvel később ügyvédként visszatért Arras-ba és megkezdte a praxisát.
Élénk együttérzéssel képviselte a szegények és elesettek ügyeit, kijelentette, hogy: „Törekednünk kell rá, hogy a törvény mindenkit egyformán szolgáljon, hogy felszámoljunk minden társadalmi igazságtalanságot, bármilyen rendű-rangú ember követte is el azt.”

1788-ban kiáltványt írt Artois népéhez, melyben határozottan elítélte azon szűk csoport visszaéléseit, túlköltekezéseit, akik azt állították, hogy mindenki nevében kormányoznak.

A forradalom kezdetei

Maximilien Robespierre-t 1789-ben megválasztották a harmadik rend küldötteként a rendi gyűlésbe. Az ifjú ügyvéd magával vitte az Arras és környéke panaszfüzeteit, melyek összeállításában aktív szerepet játszott.

Májusban sor került az első nyilvános felszólalására. A szónoklatot a gyűlés képviselői gúnyosan fogadták.

1789. júniusában az alkotmányozó nemzetgyűlésben Robespierre a balszárny legvégén foglalt helyet, innen ostorozta a földesúri adók rendszerét és a sajtószabadság korlátozásaira szolgáló kísérleteket.
Felszólalt a halálbüntetés eltörléséért, a zsidók egyenjogúságáért, a színesbőrűek politikai jogaiért.

A jakobinus klubban

A jakobinus klubban alapozta meg a későbbi népszerűségét. A képviselők politikai vitaklubja idővel egyfajta népképviseleti fórummá alakult át. Robespierre-ből itt lett igazi népvezér, aki a nép nevében beszélt.
Mind merészebben hallatta hangját ezután a nemzetgyűlésben is.
1791. május 16-án elérte első politikai sikerét azzal, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai ne legyenek újraválaszthatóak a törvényhozó nemzetgyűlésbe.
1791. szeptember 30-án a régi nemzetgyűlés feloszlatta magát, a párizsi nép pedig ujjongva ünnepelte Robespierre-t.
Javaslata értelmében ő maga sem lehetett képviselő, de a Jakobinus Klubban tovább folytatta politikai harcát.
Elszántan ellenezte a háborút, mert szerinte tönkretenné az ország pénzügyi helyzetét.
1792. április 20-án Franciaország hadat üzent Ausztriának. Az ellenséges csapatok előrenyomulása láttán július 29-től Robespierre követelte a király lemondását és egy általános választójogon alapuló új nemzetgyűlési választás kiírását. El akarta érni, hogy a nemesi származású és ellenforradalmi érzületű vezérkari tiszteket váltsák le.

1792. augusztus 10 – Tuileriák ostroma. Robespierre is tagja volt a felkelést irányító forradalmi kommünnek, mely XVI. Lajos letartóztatását követelte.

A köztársaság beköszönte

1792. szeptember – megalakult Franciaország új nemzetgyűlése, amely a konvent nevet kapta. A párizsi képviselőcsoport vezetője Robespierre volt, de itt volt öccse, Augustin is.
1793. szeptember 20 – Valmy csatában a franciák döntő győzelmet arattak a porosz-osztrák sereg felett. Másnap kikiáltották a köztársaságot.

Napirendre került a király pere. Robespierre kijelentette, hogy a királyt nem lehet bíróság elé állítani és nem lehet ebben az ügyben pert rendezni. Egy kérdés van csak, mi legyen a büntetése.

1793-ban Robespierre is megszavazta a király halálát: „Lajosnak meg kell halnia, hogy a haza élhessen!”

A girondisták megpróbálták vád alá helyezni az egyre veszélyesebbnek tűnő Robespierre-t, amiért nem akadályozta meg a sansculotte-ok mészárlásait és azzal is megvádolták, hogy diktatórikus törekvései vannak.

1793-ban Franciaországban válságosra fordult a helyzet. Éhínség tombolt, az ellenség ismét ott állt a határnál, Dumouriez tábornok pedig, a valmy győző, átállt az ellenség oldalára.
A forradalom tovább radikalizálódott:
1793. június elején megbukott a girondista vezetés. Danton kezdeményezte, hogy a konvent jelöljön ki egy héttagú, évente újraválasztandó Közjóléti Bizottságot, mely a válsághelyzetben egy végrehajtó testület szerepét látja el. Danton lemondott a tisztségéről, Robespierre-t pedig a Közjóléti Bizottság tagjává választották.

A diktátor

Robespierre a Közjóléti Bizottság tagjaival ellentétben nem mozdult ki Párizsból, nem járta az országot. Reggel 7-kor kezdte a napját a Tuileriákban, ahol elolvasta a reggel érkező sürgönyöket.
10 órakor megtartotta az első ülését
Délután 3-kor a Konventbe ment, majd estétől késő éjszakáig a bizottságban dolgozott. A végkimerülésig hajszolta magát, sokat betegeskedett.
Az ország helyzete közben egyre aggasztóbbá vált, a külső ellenség, Vendée-ben a royalista felkelés lezajlott, dúlt a polgárháború, az államkassza üres volt, a nép éhezett.
1793. szeptember 17-én megszavaztatta a „gyanúsak törvényét”, és ezzel kezdetét vette a jakobinus terror. A Közjóléti Bizottság módszere fokozatosan egyfajta rendkivüli állapotot tartósított, melyben egyre kevesebb szerepet kaptak az alkotmányos jogok. A terror újabb és újabb csoportok vesztére tört.
1794-ben guillotine végzett Dantonnal, Desmoulins-nel.
A megfélemlített Konvent törvénybe iktatta a Legfelsőbb Lény kultuszát. Ez egyfajta polgári vallás bevezetésére szolgált volna.
Célja, hogy gátat vessen az ateizmus terjedésének, mely Robespierre szerint minden erkölcstelenség forrása volt.
A kultusz istene a Legfelsőbb Lény, hitvallása az Emberi és polgári jogok nyilatkozata, szimbólumai a vörös sapka, a háromszínű kokárda, a szabadság fája. Himnuszai a: Marseillaise, a Camagnole, és a Forradalmi induló.
A kultusz rendezvényeit Robespierre valódi népünnepélynek szánta, ahol a tömeg a haza iránti rajongását majd kifejezhetik.
Remélte, hogy ezáltal a nép erkölcsileg épülni fog, önzetlen odaadást tanul a közérdek iránt.

Eközben erősödött a „robespierre-i diktatúra”, bár maga Robespierre az utolsó leheletéig tagadta, hogy valaha is diktátor akart volna lenni.
Egyfelől azonban tagja volt egy majdnem mindenható bizottságnak és ő volt a jakobinusok és a vidéki sans-culotte-ok vitathatatlan vezére.
Másfelől azonban valóban nem összpontosult rendkívüli hatalom a kezében. A bizottságban, mely a terror utolsó, legvéresebb hullámát vezényelte, csak Couthon és Saint-Just álltak mellette.

A bukás

1794-ben a Megvesztegethetetlen személye körül valóban széles körű ellenséges koalíció formálódott.
Amikor megjelent július 27-ről 28-ra virradó éjszakán megostromolták és bevették a városházát. . Robespierre ekkor saját kezével, pisztollyal megpróbált véget vetni életének, de csak az állkapcsát zúzta össze (de az is lehet, hogy valaki rálőtt). A sebesült Robespierre-t a konvent per és tárgyalás nélkül  halálra ítélte. A vád: fegyveres lázadást szervezése volt. 
Július 28-án délután 6 óra tájban 20 társával, köztük az öccsével Augustinnal együtt kivégezték. A nép örömujjongással és tapssal fogadta a lefejezését. 
Bukása a jakobinus rémuralom végét jelentette. Az emberek követelték a forradalom lezárását és a terror végét. 
Ennek jegyében került sor a guillotine szétszedésére is.