A lovag fegyverzete

A lándzsa

A lovagok egyik legfontosabb fegyvere a lándzsa volt, amely 2,5-3,5 méter hosszúra nyúlt, és súlya elérhette a 15-18 kilogrammot. Az idő előrehaladtával a lándzsák egyre nehezebbek lettek, ami még komolyabb kihívást jelentett használójuknak. A 12. század elejétől kezdve a lándzsa a csatamező egyik legfőbb fegyverévé vált, de mérete és súlya miatt túl nagy volt ahhoz, hogy gerelyként el lehessen dobni.

A csatában a lovas lábát feszesen megvetette a kengyelben, és vízszintesen előreszegezett lándzsával vágtázott ellenfele felé. Az volt a cél, hogy a lándzsahegy az ellenfél mellkasának közepét érje. A 14. századtól kezdve a lándzsanyél végére egy kampót illesztettek, amelyet a lovag a mellvértjéhez akaszthatott. Ez lehetővé tette, hogy pihentesse a jobb kezét a csatában. A lándzsa másik végén egy keresztvas volt, hogy a döfés ne hatoljon túl mélyre az ellenfélbe, hiszen egy erőteljes találat gyakran eltörhette a lándzsanyelét. Ilyen esetekben a lovagnak karddal kellett folytatnia a harcot.

Kard: a lovagok jelképe és kincse

A lovagi kard körülbelül egy méter hosszú volt, széles pengéjének közepén horony futott végig, amely könnyített rajta, bár súlya így is elérhette a 2 kilogrammot. Ez a kard nemcsak fegyver volt, hanem a lovagság jelképe is, amit a lovag kardszíjon, bal oldalán viselt.
Értéke gyakran még a csataménnél is magasabb volt, hiszen elkészítése rendkívüli munkát igényelt: a kovács több mint 200 órát töltött a fém kovácsolásával, hevítésével és hideg vízben való edzésével, hogy erős és tartós legyen. A kard magas ára és különleges jelentősége miatt gyakran nemzedékről nemzedékre öröklődött, és addig használták, míg végképp el nem kopott.

A középkori kardok inkább vágásra, mint szúrásra készültek. A lovagok néha szent ereklyéket építettek a markolatba, abban bízva, hogy ez megnöveli a kard erejét és védelmezni fogja őket. A kardhoz való kötődés egész életükben megmaradt; híres például Roland „Durendal” nevű kardja vagy Artúr király „Excaliburja”. Artúr esetében a kőbe szúrt Excalibur különleges erővel és királyi hatalommal ruházta fel őt, hiszen egyedül ő volt képes kihúzni azt onnan.

Számszeríj: a hatalmas és félelmetes fegyver

A számszeríj egy különleges, merev íj volt, amelyet középen egy farészhez erősítettek. A nyílvessző egy rovátkába helyezve siklott előre, és az íj kifeszítéséhez egy hajtókart kellett használni, ami jóval lassabbá tette a használatát, mint a hagyományos íjat. Az Európában a 10. századtól használt számszeríj 150 méter távolságról is át tudta ütni a legvastagabb sodronyingeket. Ezért rendkívül hatékony fegyvernek számított, bár lassú kezelése miatt főként gyalogos katonák használták, de néha lovagok is alkalmazták gyalogos harcokban.

A számszeríj ereje és hatékonysága miatt az egyház „ördögi fegyvernek” tartotta, és megtiltotta keresztények közötti harcokban való használatát. Ennek ellenére a történelemben egy hírhedt esetben is szerepet játszott: egy számszeríj okozta Oroszlánszívű Richárd angol király halálát 1199-ben.

Nagyíj: a távolsági harc mestere

A nagyíj, melyet főként gyalogos katonák használtak, körülbelül másfél méter hosszú volt. A nyílvesszők végén vashegy volt, és a lövéshez marhaidegből készült húrt használtak, amely mintegy 100 méteres távolságra tudta kilőni a nyilat. Eredetileg vadászfegyverként használták, de a 13. századtól kezdve az angol seregek fontos eszköze lett, különösen a csatákban.

A nagyíj hatalmas szerepet játszott az angol hadsereg sikereiben, mivel a képzett íjászok messziről, gyorsan és hatékonyan tudtak támadni. III. Edward angol király híres walesi íjászai Európa-szerte a legjobb nyíllövőknek számítottak, és jelentős előnyt biztosítottak az angol hadsereg számára.

Csatabárd

 A 11. századtól kezdve a dán eredetű nagy csatabárd Európa-szerte elterjedt. Az első ábrázolások közé tartozik a Bayeux-i kárpit, amely Hódító Vilmos seregeit mutatja be, ahol a csatabárd a német és skandináv harcosok egyik jellegzetes fegyvere volt. Ez a fegyver rendkívül hatásos volt a csatában, és különösen alkalmas volt arra, hogy súlyos csapásokat mérjen a páncélozott ellenfelekre.

Buzogány

A buzogány a paraszti bunkósbot továbbfejlesztett, vasból készült változata volt. A nyél végén elhelyezett fémfejet időnként hegyes tüskékkel látták el, így még hatékonyabbá vált a csatában. Erős ütésekkel és a páncélzat áthatolásával komoly sérüléseket okozhatott az ellenfeleknek, és gyakran használták a gyalogos katonák körében.

Vértezet: bőr és vas együtt

A 11. század közepére a normann és flamand lovagok vastunikát viseltek, amelyet Hódító Vilmos harcosain is látni lehetett. Ennek a tunikának az eredete Nagy Károly koráig nyúlik vissza. A vértezet bőrre erősített vaspikkelyekből vagy láncszemekből állt, ami lehetővé tette, hogy spóroljanak az akkor még ritka és drága fémmel. A tunika térdig védte a lovag lábát, bár a lándzsaszúrás vagy csatabárd ellen csak részleges védelmet nyújtott

Sodronying: A lovagok láncvértje

A sodronying fokozatosan felváltotta a korábbi védőöltözékeket, és a 12. század folyamán vált egyre elterjedtebbé. Ez a lábszárig érő, lovagláshoz kialakított, felhasított védőing súlya nem haladta meg a 12 kilogrammot, így lehetővé tette a harcos számára a gyors mozgást. A sodronying egy kötött inghez hasonlítható, mivel vékony, sűrűn összeszegecselt láncszemei hatékonyan védtek a kardcsapások ellen, elosztva az ütés erejét. Ugyanakkor a számszeríj nyilai és a lándzsaszúrások át tudtak hatolni rajta.

Elkészítése több száz munkaórát igényelt, és rendkívül drága volt. Gyakran bőr- vagy lószőrrel bélelt mellény fölött viselték a kényelmesebb és hatékonyabb védelem érdekében. A 12. század végére a sodronyinget sodronycsuklyával, sodronyharisnyával és sodronykesztyűvel egészítették ki.

A 13. században a sodronyinghez egy zárt sisakot is csatoltak, amely csupán egy szemnyílással rendelkezett. Ez a sisak viszont korlátozta a harcos fejmozgását. A melegebb vidékeken és a keresztes hadjáratok során inkább egy nyitott sisakot hordtak a sodronycsuklya felett, hogy biztosítsák a szellőzést és mozgásszabadságot.

Talpig vasban: a teljes vértezet kora

A 13. századtól kezdve a sodronying láncszemeit fémlemezekkel kezdték borítani, elsősorban a vállon és a mellrészen, hogy erősebb védelmet nyújtsanak. A fémlemezek fokozatosan az egész testet beborították, és 1430 körül kialakult a teljes vértezet, amely már 25-30 kilogrammot nyomott. Ez a hadi páncél lehetővé tette, hogy a lovag gyalogosan is harcoljon, ellentétben a lovagi tornákon használt, akár 50 kilogrammnál is nehezebb páncéllal, amely főként látványos versenyekre készült.

A csiszolt acélból készült vértezet gyakran festett és aranyozott díszítést kapott, így viselője rendkívül tekintélyes megjelenést nyert. Magas ára miatt azonban csak a leggazdagabb lovagok engedhették meg maguknak ezt a páncélzatot. A középkor végéig a legtöbben inkább a megerősített sodronyingre hagyatkoztak.

A 14. században megjelent az új típusú acélsisak, amely domború formájú volt, mozgatható rostélyt és szellőzőnyílásokat tartalmazott. Később, 1430 körül, megalkották a kissisakot, amely szorosabban illeszkedett a vértezethez, lehetővé téve, hogy a harcos hosszú órákon át kényelmesebben viselje.

A lovak védelme a csatatéren

A középkori csatákban a lovak komoly veszélyeknek voltak kitéve. Hódító Vilmos például három lovát is elveszítette az 1066-os hastingsi csatában, hiszen az íjászok, gyalogosok és pikások gyakran a lovakat célozták, hogy így gyengítsék a lovasokat. Ennek ellensúlyozására a lovakat bőrpáncélokkal vagy fémlemezekből álló védőöltözékkel látták el, amely hasonlított a lovagok vértezetére. A lovak fejét külön orrnyeregpáncéllal védték, hogy minimalizálják a sérüléseket, miközben a csatamezőn harcoltak.