1973-ban indult a Skylab, 9 űrhajós dolgozott benne. Évekig keringett a Föld körül, míg 1979. július 11-én visszatért darabokra hullva.

Forrás: Wikipedia

Mi legyen a Hold után? – Így született meg az Apollo program

1969-ben az ember megtette, amit sokáig elképzelhetetlennek hitt: leszállt a Holdra. A NASA számára ez hatalmas siker volt – de egyben új kérdéseket is felvetett. Például: Mihez kezdjenek azután, hogy elérték a célt? És mi történik azzal a 400 000 emberrel, akik az Apollo-programon dolgoztak?

Wernher von Braun, a híres német-amerikai rakétamérnök (és a Saturn V rakéta atyja), attól tartott, hogy a NASA csúcsprojektek nélkül széthullik. Mivel az ő álma, egy hatalmas űrállomás, nem valósult meg, egy kisebb állomást javasolt, hogy továbbra is munkát adhasson az embereinek.

A NASA ezért létrehozott egy külön részleget: ez volt az Apollo Logistic Support System Office. Ennek az volt a feladata, hogy kitalálja, hogyan lehetne újrahasznosítani az Apollo-programban használt űreszközöket  tudományos célokra.

Bár kezdetben nem foglalkoztak kifejezetten űrállomásokkal, két éven belül ez lett a fő céljuk. 1965 augusztusában pedig hivatalosan is új nevet kaptak: Apollo Applications Program – vagyis az „Apollo Továbbfejlesztési Program”.

Már 1964-ben is készültek tanulmányok egy olyan „eldobható” űrállomásról, amit Apollo X-nek hívtak. Ez egy kicsivel nagyobb lett volna, mint a parancsnoki modul, és akár 15–45 napos űrutazásokhoz is megfelelő életteret biztosított volna. Ez lett az alapja a későbbi Skylab terveknek is.

Üzemanyag-tartályból kialakított állomás

A hatvanas évek közepén a NASA mérnökei egy merész ötlettel álltak elő: mi lenne, ha egy használt rakétát nem hagynának csak úgy az űrben sodródni, hanem űrállomássá alakítanák át? Ez az elképzelés „wet workshop” néven vált ismertté, mert az átalakításra akkor került volna sor, amikor a rakéta még frissen kiürült – vagyis „nedves” –, tele volt az üzemanyag nyomaival és gőzeivel.

Az ötlet szerint a Saturn V rakéta egyik fokozatát, az S-IVB nevű üzemanyagtartályt hasznosították volna újra: az űrbe juttatása után kiszellőztették volna belőle a megmaradt hajtóanyagot, majd belülről berendezték volna: lakótérrel, műszerekkel, napelemekkel és egyéb kiegészítőkkel.

Elsőre ez tűnt a leggazdaságosabb megoldásnak, hiszen nem kellett volna új űrállomást építeni – csak okosan átalakítani egy már meglévő eszközt. Ugyanakkor számos technikai nehézséget is felvetett: például azt, hogy az üzemanyagmaradványokat mennyire biztonságos eltávolítani, és hogyan lehet egy alapesetben „koszos”, szűk rakétatartályból élhető és használható űrlaboratóriumot kialakítani.

A koncepció végül nem valósult meg teljes egészében, de alapot adott a Skylab későbbi kialakításához, amely egy hasonló (de már a földön átalakított, „száraz”) rakétatartályra épült – ez volt az Egyesült Államok első valódi űrállomása.

A „száraz” megoldás – amikor az űrállomás már készen indul

A „nedves” verzió bonyolultsága miatt a NASA mérnökei egy másik irányba fordultak: mi lenne, ha nem az űrben alakítanák át a rakétát, hanem már a Földön előre beépítenék a szükséges eszközöket, falakat, lakótereket, műszereket? Ez lett a „dry workshop”, vagyis „száraz műhely” koncepció.

A hetvenes évek elején a NASA költségvetése csökkenni kezdett, és sok korábban tervezett küldetést (például a Hold felszínének feltérképezését vagy egy Holdbázis létrehozását) végül elkaszáltak. Csak néhány föld körüli pályás küldetés maradt napirenden, mint például a Skylab űrállomás és egy Nap-megfigyelő műhold.

Az Apollo–8 sikere után (1968), és később több Hold-küldetés (Apollo 18–20) törlésével felszabadult néhány Saturn V rakéta, amit végül a Skylab céljaira használtak fel. Ez lehetővé tette, hogy az űrállomás már teljesen felszerelve, előre megépítve induljon az űrbe – vagyis nem kellett „nedves” átalakítás az űrben, csak egyszerűen elindították.

Ez az egyszerűbb, biztonságosabb és olcsóbb megoldás lett végül a Skylab űrállomás alapja, amely így 1973 májusában sikeresen pályára is állt.

Kényelem a világűrben?

Forrás: Wikipedia

A személyzet azonban kicsit kétkedve fogadta ezeket az ötleteket – a színek például nem érdekelték őket –, de abban egyetértettek, hogy fontos a jó zene és néhány jó könyv az unalmasabb napokra.

Az étkezés is központi kérdés lett. Az Apollo-missziók étrendje borzalmas volt: csak kis kockákból és nyomós tubusokból lehetett enni. A Skylab-en már finomabb és változatosabb ételeket kaptak az űrhajósok.

Mindenkinek jutott egy saját kis alvóhely, akkora, mint egy gardrób, függönnyel, hálózsákkal és saját szekrénnyel. Volt zuhanyzó és vécé is – utóbbira nemcsak a kényelem miatt volt szükség, hanem azért is, mert a vizelet és ürülékmintákat vissza kellett hozni kutatás céljára

A Skylab nem használt újrahasznosító rendszert, például nem alakította vissza a vizeletet ivóvízzé. Ehelyett az űrállomás alján található korábbi oxigéntartályba gyűjtötték a szemetet és a szennyvizet, amit egy légzsilipen keresztül juttattak be.

Emberek az űrállomáson

A Skylab űrállomáshoz három legénységgel ellátott küldetést indítottak 1973-ban és 1974-ben. Ezeket Skylab 2, Skylab 3 és Skylab 4 néven ismerjük. (Az első, Skylab 1 maga az űrállomás volt, személyzet nélkül.)

Skylab 2 (1973. május 25.):

A legénység már az indulás után komoly feladatot kapott: az űrállomás napvédő burkolata a fellövéskor megsérült, így túlmelegedett volna. Az űrhajósok egy napernyő-szerű eszközt fűztek be az állomás oldalán, hogy belül megfelelő hőmérséklet maradjon. A megoldás annyira jól sikerült, hogy tervezője, Jack Kinzler, kitüntetést kapott érte.
A küldetés 28 napig tartott.

Forrás: Wikipedia

Mi történt a Skylabbel az utolsó küldetés után?

A Skylabot eredetileg arra tervezték, hogy nagyjából 9 évig marad a Föld körül keringő pályán. A légkör súrlódása miatt azonban ez a magasság lassan csökkent: 1980-ra körülbelül 30 km-t, 1982 végére pedig még 100 km-t esett. Ez azt jelentette, hogy valamikor 1983 tavaszán vissza fog térni a Föld légkörébe és részben el fog égni. 

A Skylab 4 küldetés végére az űrállomás még jó állapotban volt, de a készletek kezdtek kimerülni, három vezérlő giroszkópból egy már elromlot és a másik kettő is hibát jelzett. Az előrecsomagolt élelmiszer gyakorlatilag elfogyott, vize még lett volna 3 embernek 60 napra és oxigén és nitrogén 140 napra. 
A NASA tervezett még egy negyedik űrhajós csapatot is, egy 20 napos útra. Célja az lett volna, hogy megemeljék az állomás pályáját és újabb kísérleteket hajtsanak végre. Ez a csapat azzal a rakétával indult volna, amit addig készenlétben tartottak egy esetleges mentőakcióhoz. 

Miért nem lett belőle semmi?

Közben már javában fejlesztették a Space Shuttle-t, az űrsikló-programot. Volt terv arra is, hogy egy távirányított műholddal (TRS) emeljék meg az állomás pályáját, de sem idő, sem pénz nem jutott rá, így végül ezeket is elvetették. A Shuttle indítása ráadásul csúszott, így nem érték utol időben a Skylabot, mielőtt az belépett volna a légkörbe.

Miért lett volna jó újrahasználni?

• Az űrállomás belső tere sokkal nagyobb volt, mint amit az űrsikló vagy a Spacelab kínált.

• Új állomás építése legalább 4-5 Shuttle indítást és komoly építkezést igényelt volna – míg a Skylab „készen” állt az űrben.

• A Skylab újraélesztése értékes tapasztalatokat adott volna a hosszú távú űrbeli élethez szükséges karbantartásból, szerelésből és üzemeltetésből.

• Sőt, még akkor is megérte volna, ha nem lakják újra, csak kísérleti platformként használják tovább.

Az egyik űrhajós így fogalmazott: „Volt, amit űrséta közben egyszerűen kalapáccsal javítottunk meg” – ez is mutatja, mennyire sokat kihozott a NASA és a legénység abból, amit még lehetett.

Forrás: Wikipedia

1979. július 11. – A Skylab űrállomás visszatért a Földre

Bár eredetileg hosszú évekig keringhetett volna, a vártnál erősebb naptevékenység miatt a Skylab pályája egyre gyorsabban csökkent. A NASA hiába tervezett mentőakciót az űrsiklóval, a technológia nem készült el időben – így az első amerikai űrállomás sorsa megpecsételődött.

A visszatérés 1979. július 11-én történt, és a Skylab – 34 981 Föld körüli keringés után – látványos tűzgömbként lépett be a légkörbe. Bár a darabok nagy része az Indiai-óceánba zuhant, Ausztrália ritkán lakott területein is találtak roncsokat. Egy esperance-i lakos, Stan Thornton, 24 darabot gyűjtött be az udvaráról – és meg is nyerte a San Francisco Examiner által felajánlott 10 000 dolláros jutalmat.

Az eseményt világszerte hatalmas médiafigyelem övezte: pólók, sapkák, „Skylab-riasztók” készültek, és sokan fogadásokat kötöttek arra, hol csapódik be az űrállomás. Az ausztrál Esperance városa pedig – viccesen – 400 ausztrál dollárra meg is büntette a NASA-t szemétledobásért. A bírságot csak évtizedekkel később, 2009-ben fizette be egy rádióműsor hallgatóinak adományaiból egy amerikai műsorvezető.

A Skylab öröksége azonban máig él: hozzájárult az emberes űrrepülés megértéséhez, és megalapozta a későbbi űrállomások, így a Nemzetközi Űrállomás (ISS) létrejöttét is.

A Skylab aláhullott, de a történet tovább él.
Ha tetszett ez a történelmi pillanat, lapozz vissza július 10-re is – Tesla születésnapját se hagyd ki!