Ismerd meg Jean-Paul Marat utolsó napjának drámai történetét
Fedezd fel július 13. sötét pillanatát
Ma, július 13-án visszatekintünk a napra, amikor Jean-Paul Marat, a forradalom egyik legellentmondásosabb alakja, tragikus körülmények között életét vesztette. Ismerd meg, hogyan lett az egykori orvosból és gondolkodóból a nép barátja – majd egy merénylet áldozata.
Halál a kádban– Jean-Paul Marat meggyilkolása
1793. július 13-án Párizs forró nyári estéjén egy kád meleg vízben találta meg a halál Jean- Paul Maratot. A francia forradalom legismertebb – és legmegosztóbb – figurája nem a csatamezőn vagy a guillotine alatt halt meg, hanem a saját fürdőkádjában egy fiatal nő tőrétől.
Marat nemcsak újságíró, hanem szenvedélyes forradalmár, politikai gondolkodó és az egyszerű emberek hangja is volt. Nevét ismerte mindenki, és rajongói éppúgy voltak, mint gyűlölői. De ki volt ő valójában? Honnan indult, hogyan lett a nép barátja – és miért akarta valaki, hogy örökre elhallgasson?
Ebben a cikkben nemcsak a merényletet idézzük fel, hanem Marat életének legérdekesebb mozzanatait is.
Egy kívülálló, aki belülről akarta megváltoztatni a világot
Jean-Paul Marat nem Párizsban született, és nem is előkelő családba. Egy kis svájci városkában, Boudry-ben látta meg a napvilágot 1743-ban. Édesapja elhagyta a szerzetesi életet, hogy családot alapítson, édesanyja pedig francia hugenotta származású volt. A család nem dúskált a javakban, de a tanulás iránti szeretetet Marat már otthon magába szívta – és ez végigkísérte egész életén.
Tizenhat évesen útnak indult, hogy tanulhasson – és hogy megmutassa, mire képes. Járt Franciaországban, Londonban és Angliában, orvosként dolgozott (formális végzettség nélkül is), miközben filozófiai értekezéseket és politikai pamfleteket írt. Nem volt könnyű beilleszkednie: kívülálló maradt, ambiciózus, szenvedélyes és sokak szemében túl szókimondó.
Első nagy visszhangot kiváltó műve, a Chains of Slavery (A szolgaság láncai) az angol alkotmány és hatalmi rendszer visszásságait ostorozta. A könyvért több brit társaság is tiszteletbeli taggá választotta – Marat pedig egyre biztosabban hitte: az igazságtalanságot nemcsak látni kell, hanem szavakkal és tettekkel is küzdeni ellene.
Jean-Paul Marat, nép barátja, aki nem ismert kompromisszumot
Marat 1776-ban tért vissza Franciaországba, és hamarosan sikeres orvos lett: az arisztokrácia körében gyógyított, sőt Artois grófja – a későbbi X. Károly – testőrségének orvosa is volt. A pénzt laboratóriumba fektette, ahol a tudomány iránti szenvedélyének élt. Tanulmányokat írt az elektromosságról, az optikáról, a tűz természetéről – de az Akadémia rendre visszautasította. Marat nem felejtett. Az elutasítások mély sebet ütöttek rajta – és még eltökéltebbé tették.
A francia forradalom hajnalán új terepet talált: a politika világát. 1789-ben – miközben az udvar próbált megbirkózni a válsággal – Marat saját újságot indított: L’Ami du Peuple, vagyis A nép barátja címmel. Ez lett az új identitása is: a forradalom egyik leghangosabb, legszélsőségesebb és legkitartóbb hangja.
A lapot egyedül írta. Cikkeiben kíméletlenül támadott mindenkit, akit korruptnak vagy árulónak vélt. Szavai haragból, dühből és elkeseredésből születtek – de nem maradtak visszhangtalanul. A nép bálványozta, a politikai elit rettegett tőle. Több per is indult ellene, többször bujkálnia kellett, néha a város csatornáiban húzta meg magát – valószínűleg ekkor fertőződött meg azzal a bőrbetegséggel, amely később rabságba zárta.
A testét kikezdte a betegség, de a hangja egyre erősebb lett. Általános választójogot követelt, a szegények mellé állt, és hitt abban, hogy az igazságot néha diktatórikus eszközökkel kell kivívni. Nem volt sem demokrata, sem monarchista – egy sajátos rendszert képzelt el, ahol a nép választja ki a vezetőt, de a hatalom ideiglenesen korlátlan.
1792-ben beválasztották a Nemzeti Konventbe, ahol a radikális jakobinusokkal működött együtt. De Marat nem lett „csapattag”. Dühösen bírálta még saját szövetségeseit is, ha azt látta, hogy eltérnek az általa hitt eszméktől. A girondistákat különösen gyűlölte – és ennek hangot is adott.
Ellenségei végül elérték, hogy vádat emeljenek ellene. De Marat megint győzött: a Forradalmi Törvényszék felmentette, és a nép vállán tért vissza a Konvent üléstermébe. Ezután már senki nem kérdőjelezte meg, hogy a sans-culotte-ok – a forradalom legelszántabb hívei – valóban a nép barátját látták benne.
Charlotte Corday útja Marat fürdőkádjáig
Charlotte Corday sosem volt hangos forradalmár. Nem harsogott jelszavakat, nem dobált köveket az utcán. Mégis, a nevét ma is ismerjük – mert egy nyári napon 1793-ban úgy döntött, hogy egyetlen tettel akarja megváltoztatni Franciaország sorsát.
A története Normandiában kezdődik, egy kisnemesi családba született. Anyját és nővérét fiatalon elveszítette, őt és húgát egy caeni kolostorban nevelték tovább. Ott nemcsak vallásos nevelést, hanem a felvilágosodás nagy írói könyveit is kézbe vehette: Rousseau, Voltaire – a nagy gondolkodók világa volt a menedéke és a tanára.
Amikor a forradalom elsöpörte az udvari világot, Charlotte nem a királyhoz húzott. A mérsékelt forradalmárokat, a girondistákat érezte közel magához – azokat, akik hittek abban, hogy lehet változást elérni vér nélkül is. De 1793-ra a forradalom más irányt vett. A szeptemberi mészárlások után – amikor a sans-culotte-ok több ezer embert végeztek ki bíróság nélkül – Corday úgy érezte, Franciaországot elnyeli a káosz. Egyre biztosabban hitte: a radikálisok közül Jean-Paul Marat a legveszélyesebb. Az újságíróból lett politikus neve nap mint nap ott szerepelt a kivégzettek listája mellett. A nép barátjának nevezte magát, de Corday számára a nép ellensége lett.
Nem szervezett összeesküvést. Egyedül volt. Egy táskában elrejtett késsel és egy könyvvel – Plutarkhosz „Párhuzamos életrajzai” című munkájával – indult el Caenból Párizsba. Szobát vett ki, és leveleket írt Marat-nak, hogy találkozni akar vele. Hazudott: azt állította, információi vannak egy girondista felkelésről.
A végzetes nap
Jean-Paul Marat aznap is otthon, betegen feküdt. Krónikus bőrbetegsége időnként súlyosbodott: testét viszkető sebek és hámló foltok borították, amit csupán a hideg vizes fürdő enyhített valamelyest. Ilyenkor a fürdőszobába vonult vissza, és onnan dolgozott tovább. A júliusi kánikulában állapota tovább romlott, ezért már napok óta nem jelent meg a Konvent ülésein.
Július 13-án, reggel 8 órakor Charlotte Corday elindult a Victoires utcai szállásáról a Palais Royalba. Szombat volt, a város a július 14-ei ünnepségre készült, amit Párizs új alkotmányának elfogadása alkalmából rendeztek meg. A kertek és galériák zsúfolásig megteltek emberekkel. Charlotte újságot vásárolt, és megtudta, hogy Léonard Bourdon a girondisták halálát követelte a Konventben.
A Février kávéház közelében egy kések árusításával foglalkozó boltban vásárolt egy fanyelű, 12 centis pengéjű kést, és a ruhája alá rejtette. Elhatározta, hogy Marat életét a Konventben oltja ki, de tudomására jutott, hogy Marat állapota miatt már nem látogatja az üléseket. Ekkor úgy döntött, hogy otthonában hajtja végre tervét.
Amikor először próbált bejutni Marat lakásába, Simonne testvére megakadályozta ebben, arra hivatkozva, hogy Marat túlságosan beteg. Charlotte írt egy levelet, amelyben azt állította, fontos információval rendelkezik a Caen városában bujkáló girondistákról. Elfelejtette ráírni a visszacímét, így választ sem kapott. Este hét órakor újra megjelent, ezúttal egy újabb levéllel és a nála rejtett késsel.
Simonne, Marat menyasszonya ugyan megállította, de Charlotte szándékosan hangosan beszélt, hogy Marat is hallja. Azt mondta, olyan információja van, amit csak neki mondhat el. Marat ekkor kiszólt a kádból, és engedélyt adott a belépésre. Charlotte leült mellé, és tizenöt percig beszélgettek. Marat kérésére név szerint felsorolta az állítólagos összeesküvőket. „Rendben van – válaszolta Marat –, néhány napon belül mindannyiukat guillotine-ra juttatom.”
Charlotte ekkor felállt, előhúzta a ruhája alól a kést, és egyetlen szúrással – a jobb kulcscsont alatt – halálosan megsebesítette. Marat még felkiáltott, de mire Simonne berohant, már késő volt. A lakás másik lakója, Laurent Bas elfogta Charlotte-ot, aki nyugodtan tűrte letartóztatását, és nem tanúsított ellenállást.
Charlotte kihallgatása
Az egyik kihallgatását a háromból a Forradalmi Törvényszék elnöke, Montané vezette. Azt próbálták rábizonyítani, hogy a girondisták megbízásából ölte meg Marat-ot, de Charlotte tagadta:
Montané: Tehát az újságokban olvasta, amit megtudott, hogy Marat anarchista.
Corday: Igen, tudtam, hogy megrontja Franciaországtot. Megöltem egy embert, hogy megmentsek százezret. Különben is ezüstöt halmozott fel: Caenban letartóztattak egy embert, aki az ő számára vásárolt. Már jóval a forradalom előtt republikánus voltam, és sohasem hiányzott nálam a tetterő.
Montané: Mit ért tetterőn?
Corday: Azokat, akik nem törődnek az egyéni érdekeikkel, és fel tudják áldozni magukat a hazájukért.
Montané: Nem kísérletezett már korábban is, mielőtt lesújtott Marat-ra?
Corday: Ó! A szörnyeteg! Gyilkosnak tart!
Montané: Mindazonáltal a szakértők jelentéseiből kiderül, hogy ha így próbálta volna leszúrni (egyenesen), nem ölte volna meg.
Corday: Úgy csaptam le, ahogy adódott. Ez véletlen volt…
Montané: Kik voltak azok a személyes, akik e gyilkosság elkövetését javasolták önnek?
Corday: Sose követtem volna el ilyen merényletet mások javaslatára, egyedül én voltam az, aki eltervezte és végrehajtotta.
Montané: Hogy akarja elhitetni velünk, hogy senki nem tanácsolt magának semmit, hiszen azt mondja, Marat-t tekintette a Franciaországot pusztító minden szerencsétlenség forrásának, őt, aki folyamatosan leleplezte az árulókat és összeesküvőket?
Corday: Csak Párizsban állnak ki ennyire Marat mellett. Más megyékben szörnyetegnek tekintik.
Montané: Hogyan tekinthette Marat-t szörnyetegnek, őt, aki csak emberiességből engedte be magát, mert azt írta neki, hogy üldözik.
Corday: Mit számít, hogy emberséges velem, ha másokkal szörnyeteg?
Montané: Azt hiszi, az összes Marat-t megölte?
Corday: Ez halott, a többiek talán megijednek majd.
Charlotte Corday nem volt összeesküvő, csak egy eszméinek élő, magányos fiatal nő, aki hitt abban, hogy egyetlen tettével megváltoztathatja a történelmet. Nem a régi rend visszatérését akarta, hanem a vérontás végét.
Július 17-én végezték ki – alig négy nappal Marat halála után –, vörös ingben, ahogy a „haza atyáira” kezet emelőket szokás volt elítélni. A guillotine alá méltósággal vonult, miközben Párizsban még tartott Marat panteonba illő búcsúztatása. Egyikükből mártír, másikukból példakép lett – de a forradalom gépezete nem állt meg.
Ha érdekesnek találtad Jean-Paul Marat történetét július 13-áról, nézz vissza a július 12-i posztra is, ahol a Parr Katalint ismerheted meg, aki túlélte VIII. Henriket is
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legújabb történelmi bejegyzéseinkről és érdekességeinkről! Iratkozz fel hírlevelünkre, és elsőként értesülhetsz a friss tartalmakról és izgalmas történetekről.